[Ez a blogbejegyzés Kiss Balázs „Az alkotmány nem kerülheti meg a nemzetiségek parlamenti képviseletének kérdését” címmel a qubit.hu-n 2026. október 14-én megjelent cikkének utánközlése. A qubit.hu szerkesztőségével való megegyezés alapján a portálon megjelenő esszéket egy hét után a tanszéki blogon utánközölhetjük.]

Az áprilisi országgyűlési választáson egyetlen nemzetiségi lista sem szerzett kedvezményes mandátumot: a 2018-ban és 2022-ben még sikeres német listának ezúttal nem sikerült elérnie a szükséges küszöböt, így az új Országgyűlésben egyetlen nemzetiségnek sincs teljes jogú képviselője. Közben hamarosan elkezdődhet az új alkotmány előkészítése, és ha a választási rendszer és a parlamenti képviselet alapjairól újra dönteni kell, a nemzetiségek képviseletének kérdését sem lehet megkerülni.

Magyarországon tizenhárom elismert nemzetiség él, de közülük a jelenlegi választási rendszerben valójában csak kettőnek, a németnek és a romának van egyáltalán esélye arra, hogy kedvezményes mandátummal teljes jogú képviselőt juttasson az Országgyűlésbe. A többi tizenegy közösség számára a parlamenti mandátum a gyakorlatban elérhetetlen: érdekeiket szavazati joggal nem rendelkező nemzetiségi szószóló jelenítheti meg az Országgyűlésben. A választási rendszer további problémája, hogy aki nemzetiségi választóként kíván részt venni az országgyűlési választáson, annak előre le kell mondania arról, hogy pártlistára szavazzon. A nemzetiségi választók regisztrációt követően ugyanis saját nemzetiségük egyetlen, az országos nemzetiségi önkormányzat által összeállított listájára voksolhatnak, amelyen még a jelöltek sorrendjét sem befolyásolhatják. Ha pedig egy kisebb településen vagy szavazókörben csak egy-két nemzetiségi választó szavaz az adott nemzetiségi listára, még az is kiderülhet, hogy kire szavaztak, hiszen a nemzetiségi szavazólapon egyetlen lista szerepel.

A fentiek nem pusztán választójogi technikai problémák. Arról szólnak, hogy egy magyarországi roma, német, szlovák, horvát vagy szerb választópolgárnak milyen árat kell fizetnie azért, ha nemzetiségi identitását a politikai részvétel során is ki szeretné fejezni. Le kell-e mondania valamelyik politikai jogáról? Igazolható-e, hogy egy nemzetiségi közösség számára a választási rendszer nehezebbé teszi a parlamenti képviselet elérését, mint a többséghez tartozó választók számára? Tehető-e különbség a nemzetiségek között lélekszámuk alapján? Feltételezhetjük-e egy nemzetiségi választóról, hogy ugyanazt gondolja a közügyekről, mint nemzetiségi közösségének többi tagja? És biztosítható-e számára ugyanaz a titkosság, amely minden más választót megillet?

Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) korábbi szakmai álláspontokat megrősítve 2022-ben a Bakirdzi és E.C. kontra Magyarország ügyben lényegében ezekre a kérdésekre adott választ, amikor több ponton egyezménysértőnek találta a jelenleg is hatályos magyar választási rendszert. Bár az ítélet 2023 áprilisában véglegessé vált, a 2026-os választást még a régi szabályok szerint tartották meg, tehát Magyarországnak előbb-utóbb hozzá kell nyúlnia a szabályozáshoz. A Bakirdzi-ügyben hozott ítélettel kapcsolatban fontos rámutatni, hogy az EJEB nem állapított meg kötelezettséget a nemzetiségek parlamenti képviseletének megteremtésére, kizárólag azokat a minimumkövetelményeket határozta meg, amelyeknek érvényesülniük kell e rendszerben is. Az igazi kérdés ezért ma már nem az, hogy szükség van-e változtatásra, hanem az, hogy mit érdemes megváltoztatni, és milyen nemzetiségi képviseleti rendszert szeretnénk a jelenlegi helyett.

Miért van szükség egyáltalán külön nemzetiségi képviseletre?

Mielőtt a lehetséges megoldásokat számba vesszük, egy alapvető kérdésre választ kell adni: miért kellene egyáltalán különleges szabályokat alkotni a nemzetiségek számára?

A probléma viszonylag egyszerű. A demokrácia alapja a politikai egyenlőség, de a pusztán számszerűen egyenlő választójog nem feltétlenül biztosítja, hogy minden társadalmi közösség hangja eljusson a parlamentbe. Egy néhány ezer vagy néhány tízezer fős nemzetiség a hagyományos pártpolitikai versenyben önállóan szinte biztosan nem tudna parlamenti mandátumot szerezni. Jól szemlélteti a problémát, hogy 2026-ban egy jelölő szervezetnek a választási rendszer listás ágán érvényesülő parlamenti küszöb miatt legalább 318 337 szavazatot kellett gyűjtenie a parlamentbe jutáshoz, amely jóval magasabb, mint bármelyik nemzetiség hivatalos, statisztikai adatok szerinti lélekszáma volt 2022-ben – még a legnépesebb, roma közösséghez is csak mintegy 210 ezren tartoztak. Márpedig ha a közösség társadalmi integrációjáról, nyelvének használatáról, iskoláiról, kulturális intézményeiről vagy más, identitását közvetlenül érintő kérdésekről születik döntés, legitim igénye lehet arra, hogy saját képviselőjén keresztül maga is részt vehessen a döntéshozatalban.

A különleges képviselet nem önmagáért való kedvezmény. Arra a társadalmi problémára próbál választ adni, hogy a kisebbségben élő, sajátos identitással és esetenként társadalmi hátrányokkal küzdő közösségek érdekei a gyakran tisztán többségi döntéshozatal szabályai mellett könnyen láthatatlanná válhatnak. A láthatóság és a nemzetiségek érdekeinek figyelembevétele érdekében számos esélykiegyenlítő intézkedés segítheti vagy biztosíthatja nemzeti szinten a nemzetiségek politikai képviseletét, döntéshozatalban való részvételét. A nemzetiségek közéletben való hatékony részvétele alapvetően a döntéshozatalban való részvétel vagy önkormányzás keretében valósulhat meg. A parlamenti képviselet csupán egyik formája a döntéshozatalban való részvételnek. A nemzetközi kisebbségvédelem e kategóriában különféle tanácsadó vagy konzultatív testületeket is ismer. A parlamenti képviselet a gyakorlatban számos módon megvalósulhat. Közvetlen választással jön létre a képviselet, ha egy állam a területén koncentráltan élő nemzetiségek parlamenti képviseletét – földrajzi elhelyezkedésüket figyelembe véve – a választókerületek kedvező beosztásával, arányos választási rendszer alkalmazásával, alacsonyabb választási küszöbök meghatározásával vagy nemzetiségek számára fenntartott mandátumokkal segíti elő vagy biztosítja. A közvetlen választási elemet mellőző megoldások lehetnek a delegálás vagy a kooptálás. A delegálás a nemzetiségek érdekeit képviselő, bizonyos fokú autonómiával vagy önkormányzatisággal és megfelelő közösségi felhatalmazással rendelkező szervezetek, Magyarországon kézenfekvően az országos nemzetiségi önkormányzatok jogosultsága lehetne. A kooptáláson alapuló módszer alkalmazása esetén az Országgyűlés nem engedné át a képviselői helyek feltöltésének jogát a közösségeknek, azokra saját szervezeti keretei között egy speciális testület tehetne javaslatot.

Abból azonban, hogy egy intézmény a többségi döntéshozatal hiányosságait próbálja ellensúlyozni, még nem következik, hogy minden, nemzetiségi képviseletnek nevezett intézmény jó és igazságos megoldás. A kedvezményes szabályoknak ugyanis úgy kell segíteniük a nemzetiségek részvételét, hogy közben ne korlátozzák indokolatlanul az érintett választópolgárok más politikai jogait, ne sértsék az egyenlőség és diszkrimináció tilalmának követelményét. Éppen itt kezdődnek a jelenlegi magyar rendszer problémái, melyekre e cikk inkább annak a „strasbourgi minimumkövetelményeknek” megfelelő reformját javasolja, semmint teljesen új alapokra helyezését.

Egy kedvezmény, amely nem lehet hátrány

A 2014-ben bevezetett rendszer alapgondolata első látásra egyszerű. A nemzetiségi választópolgár kérheti, hogy az országgyűlési választáson nemzetiségi választóként vegyen részt. Ekkor továbbra is szavazhat a saját választókerületének egyéni jelöltjeire, a pártlista helyett azonban saját nemzetiségének listájára voksol.

A nemzetiségi lista kedvezményesen szerezhet mandátumot: ehhez az egy rendes listás mandátumhoz szükséges szavazatok negyedét kell összegyűjteni (kedvezményes kvóta). Ha ez sikerül, a lista első helyén álló jelölt teljes jogú országgyűlési képviselő lesz, ha nem, a lista első helyezettje nemzetiségi szószólóként kerül az Országgyűlésbe.

A kedvezmény azonban a tizenhárom magyarországi nemzetiség vonatkozásában nagyon eltérően érvényesül. Szemléletesen mutatja a rendszer nemes célkitűzése mellett annak korlátait, ha összevetjük a tizenhárom nemzetiség hivatalos statisztikai adatok szerinti lélekszámát a kedvezményes kvóta eléréséhez szükséges szavazatok számával. 2026-ban 26 712 szavazatra volt szüksége egy nemzetiségi listának a kedvezményes mandátum megszerzéséhez. A roma nemzetiségi névjegyzékben 44 790 választópolgár szerepelt, közülük azonban csak 19 203-an szavaztak a roma nemzetiségi listára. A német nemzetiség esetében már a regisztrált választópolgárok teljes száma, 22 906 fő sem érte el a kedvezményes kvótát, míg a fennmaradó tizenegy nemzetiséghez tartozó regisztrált választópolgárok száma együttesen mindössze 6 095 fő volt. Ezek az adatok jól mutatják, hogy a kedvezményes mandátumszerzés a jelenlegi szabályok mellett még a két legnagyobb közösség számára is bizonytalan lehetőség, a többi nemzetiség számára pedig a teljes jogú parlamenti képviselet inkább elméleti, mint tényleges esély.

A rendszer e sajátossága azért fontos, mert sok nemzetiségi választópolgár a kedvezményes mandátum reményében lemond a pártlistás szavazatáról akkor is, ha közösségének valójában nincs esélye ilyen mandátumot szerezni. A rendszer tehát éppen azoknak kínálhatja a legkevesebbet, akiknek a képviseletét elvileg elő kívánja segíteni. Az esélyegyenlőséget előmozdítani kívánó rendszer így az egyenlőség és a diszkrimináció tilalmának követelményét sérti. Egyrészt a nagyobb lélekszámú nemzetiségek számára nehezebbé teszi a mandátumszerzést a többségi választópolgárokhoz képest, hiszen amíg egy párt a leadott listás szavazatok 5 százalékával már mandátumhoz juthat, addig a roma vagy a német közösség csak a politikailag aktív, nemzetiségi választóként regisztrált tagjainak jelentősen nagyobb támogatásával szerezhet kedvezményes mandátumot. 2026-ban a kedvezményes mandátumszerzéshez a névjegyzékbe vett roma választók közel 60 százalékának támogatására lett volna szükség (holott a regisztráltak a 2022-es népszámlálás szerint mintegy 210 ezres roma közösségnek is csak töredékét adják), a német szavazók pedig eleve nem regisztráltak olyan számban, amely elérte volna a kedvezményes kvótát. Másrészt a hatályos szabályozás a kisebb közösségeket lélekszámuk alapján gyakorlatilag kizárja a kedvezményes mandátumszerzés lehetőségéből.

E problémákat az EJEB is felismerte. A Bakirdzi-ügyben hozott ítélet abból indul ki, hogy a nemzetiségek politikai részvételét elősegítő kedvezmény nem fordulhat át hátránnyá, és nem tehet indokolatlan különbséget a többség–kisebbség és kisebbség–kisebbség viszonylatában. Ha egy választópolgárnak egy gyakorlatilag elérhetetlen kedvezményes mandátumért cserébe kell feladnia pártlistás szavazatát, és még emellett is pusztán elméleti a kezdeményezes mandátumszerzés esélye, nehéz azt állítani, hogy a szabályozás ténylegesen jobb helyzetbe hozza az egyént és a közösségét.

A reform első kérdése ezért az, hogyan lehet a nemzetiségi részvételt úgy támogatni, hogy ezért az érintetteknek ne kelljen más politikai részvételi lehetőségről lemondaniuk, és a rendszerben érvényesüljön az egyenlőség követelménye.

Lehet-e valódi választás, ha csak egy lista van?

A jelenlegi rendszer második alapvető problémája még könnyebben megfogható. Minden nemzetiségnél csak az országos nemzetiségi önkormányzat állíthat listát, és egy nemzetiségnek csak egyetlen listája lehet. Ráadásul a nemzetiségi lista zárt lista: a választó még arról sem dönthet, hogy a rajta szereplő jelöltek közül kit szeretne inkább a parlamentben látni.

Ennek hátterében felfedezhető egy érthető elképzelés. Ha a különleges parlamenti részvétel igazolása az, hogy egy közösség sajátos nemzetiségi érdekeit kell megjeleníteni, logikusnak tűnhet, hogy a közösség egységes képviseletet kapjon.
Csakhogy a nemzetiségi identitás nem jelent politikai nézetazonosságot. Két magyarországi görög vagy örmény választópolgárnak lehet közös érdeke a nyelv, az oktatás vagy a kultúra védelmében, miközben egészen mást gondolhatnak arról, hogy ki képviselje ezeket az érdekeket, milyen eszközökkel tegye ezt, vagy hogyan viszonyuljon a kormányhoz és az ellenzékhez. A nemzetiségi képviselet célja nem indokolhatja, hogy ezt a belső sokszínűséget figyelmen kívül hagyjuk.

Az EJEB ezért is kifogásolta, hogy a magyar rendszerben nincs valódi választási alternatíva. A probléma nem egyszerűen az, hogy a lista zárt, hanem az, hogy a választó döntése lényegében arra korlátozódik, hogy támogatja-e az egyetlen rendelkezésére álló listát.

E probléma kezelésére legalább két viszonylag egyszerű válasz adható.
Az egyik a nyílt nemzetiségi lista. Az országos nemzetiségi önkormányzat továbbra is egyetlen listát állítana, a választók azonban maguk rangsorolhatnák annak jelöltjeit. Így nem az önkormányzat által előre meghatározott sorrend döntené el automatikusan, hogy nemzetiségi képviselőként vagy nemzetiségi szószólóként ki kerül a parlamentbe.

A másik, messzebbre vezető lehetőség, hogy több nemzetiségi lista versenyezhessen egymással. Ebben az esetben a nemzetiségi közösségen belüli megfelelő támogatottsággal rendelkező jelölő szervezetek állíthatnának listát. A választó így valóban különböző képviseleti alternatívák között dönthetne.
Mindkét modell alkalmas lenne arra, hogy a nemzetiségi közösségen belüli politikai pluralizmus megjelenjen a választáson.

Hogyan lehet titkos egy szavazat, ha szinte mindenki tudja, kire adták?

A választási alternatíva megteremtése egy másik problémára is választ adhat.
A titkos szavazás értelme nem pusztán az, hogy senki ne nézhessen be a választó válla fölött a szavazófülkében. A rendszernek azt is meg kell akadályoznia, hogy később a körülményekből rekonstruálható legyen, hogyan szavazott valaki.
A nemzetiségi választásnál ez különösen a kis lélekszámú közösségeknél okozhat problémát. Ha egy szavazókörben egyetlen vagy csak néhány választó jogosult egy adott nemzetiségi listára szavazni, alternatívák hiányában már önmagából a nemzetiségi szavazólap átvételéből kiderül, hogy kire adja le szavazatát. A szavazás titkosságának sérelmét tovább fokozza, ha a választó egyéni választókerületi és nemzetiségi szavazólapját egy borítékba zárja: így az egyéni jelöltre leadott szavazata a nemzetiségi szavazólap mellé kerül, a szavazatszámlálók összekapcsolhatják a kettőt, és kiderülhet pártpreferenciája. Jól szemlélteti a problémát, hogy 2026-ban a szavazókörök 17 százalékának névjegyzékében mindössze egyetlen választópolgár szerepelt nemzetiségi választópolgárként. Nem meglepő, hogy a rendszer e sajátossága okán az EJEB a szavazás titkosságát is sérülni látta.

A nyílt lista vagy több versengő nemzetiségi lista ezt a problémát is enyhítené. Attól még látható lehetne, hogy valaki nemzetiségi választóként szavazott, de abból már nem következne automatikusan, hogy kire szavazott. A nemzetiségi identitás vállalása és a politikai döntés titkossága így elválhatna egymástól. A jelenlegi rendszerhez képest ez fontos különbség. Egy nemzetiséghez való tartozás nyilvános vállalása lehet tudatos identitásvállalás. A politikai preferencia felfedése viszont már a választó politikai szabadságát érinti.

Kaphat-e valaki „plusz egy” szavazatot?

A legkézenfekvőbbnek tűnő reform a kettős szavazás. A nemzetiségi választó ebben a rendszerben nem kényszerülne választani politikai és nemzetiségi preferenciája között: egyéni jelöltre, pártlistára és nemzetiségi listára is szavazhatna. Első látásra nagyvonalú megoldás. Ha valaki magyarországi románként egy adott pártot támogat, miért kellene választania aközött, hogy politikai véleményét vagy román identitását jeleníti meg a választáson?

A válasz az egyenlő választójog követelményében rejlik. Ha ugyanannak a parlamentnek ugyanolyan jogállású képviselőit választjuk meg, nehezen indokolható, hogy az egyik választó két listás szavazattal rendelkezzen, a másik pedig csak eggyel. A nemzetiségi képviselet elősegítése alkotmányos érték, de az egyenlő választójog is az. A reformnak ezért nem egyszerűen az egyik értéket kell maximalizálnia, hanem a kettő közötti egyensúlyt kell megtalálnia.

A Bakirdzi-ügyben hozott ítélet sem követeli meg a kettős szavazás bevezetését. Strasbourg azt mondta meg, mi nem tartható fenn változatlanul, nem pedig azt, hogy pontosan milyen rendszert kell Magyarországnak bevezetnie.

Az egyik lehetőség, hogy a választónak továbbra is döntenie kell a két lista között, de nem jóval korábban, a regisztrációval kell eldöntenie, hogy pártlistára vagy nemzetiségi listára akar-e szavazni. Elképzelhető olyan modell is – akárcsak Horvátországban –, amelyben ezt magában a szavazóhelyiségben döntheti el a választó. Így továbbra is egyetlen listás szavazata lenne, de nem kellene jóval a választás előtt véglegesen elköteleznie magát egyik lehetőség mellett sem.

A másik út valóban a kettős szavazat. Ehhez azonban mélyebben hozzá kellene nyúlni a képviselet alkotmányos konstrukciójához. Ha – például a szlovén megoldáshoz hasonlóan – a nemzetiségi képviselő sajátos, alkotmányosan meghatározott és garanciákkal övezett mandátummal rendelkezne, például a nemzetiségi közösségeket közvetlenül érintő kérdések meghozatala során vétójogot gyakorolhatna, erősebb érv szólhatna amellett, hogy megválasztása nem egyszerűen még egy szavazatot jelent ugyanazon képviseleti szerv létrehozásában. Ez azonban már nem a választási törvény kisebb korrekciója: az Alaptörvény módosítását, egy alkotmányozási folyamatban pedig a nemzetiségi képviselet alapjainak újragondolását igényelné.

Mit kellene eldönteni egy reform során?

Ha a nemzetiségi képviselet kérdése egy későbbi alkotmánymódosítás vagy új alkotmány megalkotása során napirendre kerül, nem érdemes rögtön mandátumszámokról, kvótákról vagy választási képletekről vitatkozni. Előbb néhány alapvető kérdésben kellene dönteni.

Mindenekelőtt abban, mit várunk a nemzetiségi képviselettől. A cél az, hogy minden nemzetiségnek legyen saját, teljes jogú képviselője? Vagy az, hogy a közösségek ténylegesen befolyásolhassák az őket érintő parlamenti döntéseket, ami akár más intézményi megoldással is elérhető? Ugyanolyan mandátummal rendelkezzen-e egy nemzetiségi képviselő, mint bármely más országgyűlési képviselő, vagy feladata elsősorban saját közösségének képviselete legyen?

Ezekre a kérdésekre azért kell előbb választ adni, mert csak ezután dönthető el felelősségteljesen, hogy kettős szavazatra, fenntartott mandátumra, kedvezményes kvótára, nemzetiségi szószólóra vagy ezek valamilyen kombinációjára van szükség.
Néhány minimumkövetelmény azonban a választott modelltől függetlenül is meghatározható. Alapvető elvként kell érvényesülnie a rendszerben az egyenlőségnek és a diszkrimináció tilalmának. A rendszernek tényleges, és nem pusztán papíron létező részvételi lehetőséget kell teremtenie a döntéshozatalban. A nemzetiségi identitás vállalása nem járhat szükségtelen politikai jogvesztéssel. A választónak valódi alternatívák között kell tudnia választani. Biztosítani kell a szavazat titkosságát. A nemzetiségi képviselet elősegítése nem hagyhatja teljesen figyelmen kívül az egyenlő választójog követelményét. A nemzetközi standardok ugyanakkor nem követelnek meg egyetlen meghatározott modellt, és kifejezetten számolnak azzal, hogy az egyes közösségek lélekszáma, földrajzi elhelyezkedése és társadalmi helyzete eltérő lehet, és eltérő megoldások bevezetését teheti szükségessé.

Semmit róluk nélkülük!

Van végül egy olyan követelmény, amely nem választási képletekről szól. A nemzetiségi képviselet szabályait nem lehet hitelesen úgy újragondolni, hogy maguk az érintett közösségek csak a folyamat végén találkoznak a kész javaslattal. A nemzetközi kisebbségvédelmi elvek szerint a részvételi mechanizmusok kialakításába és módosításába magukat a nemzetiségeket is érdemben be kell vonni.

Magyarországon azonban e követelmény teljesítése nem jelentheti pusztán az országos nemzetiségi önkormányzatok formális megkérdezését. Ha éppen abból indulunk ki, hogy egy nemzetiségi közösség sem politikailag homogén, akkor a reform előkészítésének is tükröznie kell ezt a sokszínűséget. Az országos nemzetiségi önkormányzatok és a parlamenti szószólók mellett indokolt bevonni más nemzetiségi szervezeteket, a közösségek tagjait, valamint alkotmányjogi és kisebbségvédelmi szakértőket is.

Erre azért is szükség van, mert nincs olyan nemzetközi recept, amelyet egyszerűen át lehetne ültetni Magyarországra. A jelenlegi, közvetlen választással létrejövő képviselethez legközelebb álló lehetséges modellek mindegyike előnyökkel és alkotmányos kockázatokkal jár. A kettős szavazat erősítheti a nemzetiségi részvételt, de problémát okozhat az egyenlő választójog szempontjából. A több versengő lista növeli a választási szabadságot, de átformálhatja az országos nemzetiségi önkormányzatok jelenlegi szerepét. A nyílt lista több beleszólást ad a választóknak, de önmagában nem oldja meg a pártlistás szavazatról való lemondás problémáját. Az alkotmányos kockázatokat azonban akkor sem kerülhetjük meg, ha a parlamenti képviseletet teljesen új alapokra helyezzük. A fent említett delegálás, kooptálás vagy a különféle tanácsadó és konzultatív testületek intézményesítése ugyanis azzal jár, hogy a közvetlenül választott parlamentbe közvetetten kiválasztott szereplők kerülnek.

Éppen ezért a Bakirdzi-ügyben hozott ítéletre nem érdemes pusztán végrehajtandó strasbourgi kötelezettségként tekinteni. Az ítélet lehetőséget ad arra, hogy több mint tíz év működési tapasztalata után Magyarország újragondolja, mit szeretne elérni a nemzetiségek döntéshozatalban való hatékony részvételével.

A 2014-ben bevezetett rendszer fontos lépés volt: megszüntetett egy évtizedeken keresztül fennálló intézményi hiányt, és állandó parlamenti jelenlétet biztosított a nemzetiségeknek. Tizenkét évvel később most az a kérdés, hogy e rendszer megteremtette-e a nemzetiségek döntéshozatalban való hatékony részvételét. A válasz legalábbis részben biztosan nemleges, így a kérdés az, milyen reform elfogadásával lehet a döntéshozatalban való részvételt hatékonyabbá tenni. Ennek egyik útja a jelenlegi rendszer módosítása, amelyre a fenti lehetőségek alkalmas eszközként állnak rendelkezésre. A másik út a rendszer teljesen új alapokra helyezése más részvételi modellek intézményesítésével.

Az elmúlt időszak tapasztalatai és a Bakirdzi-ügyben hozott ítélet megmutatták, hol vannak a jelenlegi rendszer hibái. Hogy mi kerüljön a helyére, arról viszont a döntéshozóknak az itt élő nemzetiségekkel együtt kell döntenie.