[Ez a blogbejegyzés Mécs János „Választásirendszer-váltás nélkül nincs rendszerváltás” címmel a qubit.hu-n 2026. augusztus 31-én megjelent cikkének utánközlése. A qubit.hu szerkesztőségével való megegyezés alapján a portálon megjelenő esszéket egy hét után a tanszéki blogon utánközölhetjük.]

A választási rendszer az elmúlt 16 évben kiépült politikai rendszer sarokköve volt. A kétharmados többség révén olyan hatalomkoncentrációt tett lehetővé, amely végül bedarált minden alkotmányos ellensúlyt. Mégis, már az áprilisi választások előtt felmerült, hogy a választási rendszer kérdése benne sincs az ötven legfontosabb problémában, és a választások óta is csak óvatos ígéreteket hallhattunk ezzel kapcsolatban. Pedig a választási rendszer rendbetétele nélkül nem képzelhető el az épülő demokráciánk konszolidálódása.

A választásokkal foglalkozó szakértők az elmúlt időszakban is többször megnyilvánultak, érdemi párbeszéd indult el a kérdésben. A megszólalók azonban jellemzően választáspolitológiai, demokráciaelméleti szempontból elemzik a témát. Jellemzően arra fókuszálnak, hogy a rengeteg opció közül (listák vagy egyéni kerületek?; nyílt lista vagy zárt lista?; preferenciális szavazás?) melyiket tartják optimálisnak. A választási rendszer azonban egy tágabb alkotmányos ökoszisztémába ágyazódik, nem vizsgálható attól függetlenül. Máshogy megfogalmazva: a választási rendszer nemcsak arra hat ki, hogy milyen minőségű demokratikus versengés alakul ki, hanem egész alkotmányos rendszerünkre befolyással van. Az 1989-90 óta eltelt időszak tanulsága, hogy egy rossz megoldás az egész alkotmányos rendszert alááshatja.

De miben más az, ha egy alkotmányjogász vagy egy választási szakértő nyilvánít véleményt a kérdésben? Hogyan viszonyul egymáshoz az arányosítás és a kétkamara? Miért baj az, ha álmegoldásokkal próbálunk küzdeni a hatalomkoncentráció ellen?

Alapvető alkotmányossági elvárás, hogy a hatalomkoncentrációt meg kell előzni

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen választási rendszert szeretnénk, érdemes azt elemezni, hogy miért siklott félre az elmúlt 16 évben az 1989-90-ben indult demokratizálódási kísérlet, vagyis melyek azok a hibák, amelyeket ki akarunk javítani.

Alkotmányjogi szempontból az elmúlt tizenhat év legsúlyosabb problémája a példátlan hatalomkoncentráció volt, és ebben a választási rendszer kiemelt szerepet játszott. Lényegében már 1989-90 óta időzített bombán ültünk: a korábbi választási szisztéma hatalmas aránytalansági potenciállal bírt, ami 2010-ben felszínre is került, amikor a Fidesz-KDNP a szavazatok 52 százalékával kétharmados többséget szerzett a parlamentben. A papíron koalíciós, de facto egypárti kormány ezt követően finomhangolta a választási rendszert, amely így még aránytalanabbá vált: 2014-ben a Fidesz-KDNP már a szavazatok 45 százalékával tudott kétharmadot szerezni.

A választási rendszer aránytalansága kiegészült azzal, hogy a magyar alkotmányos rendszerben a kétharmados többségnek lényegében nincs korlátja, ez pedig végső soron halálos koktélnak bizonyult a demokráciára és jogállamiságra nézve. Kétharmaddal megváltoztatható az alkotmány, és bár voltak jogtudományi kísérletek annak megalapozására, hogy ez nem korlátlan hatalom, a független Alkotmánybíróságnak már nem volt ideje ezt részleteiben kidolgozni, a megszállt testület pedig nem mutatott erre hajlandóságot. Az alkotmánymódosítás mellett kétharmaddal egyoldalúan megválaszthatók a főbb közjogi tisztségviselők, így például az Alkotmánybíróság tagjai is. Egy hasonlattal élve a kétharmados többség olyan, mintha a focimeccsen az egyik csapat egyoldalúan módosíthatná a szabályokat, sőt, megválaszthatná a bírót is, aki ezeket a szabályokat értelmezni fogja.

A választási rendszer tehát nemcsak arról szól, hogy milyen formát akarunk adni a demokráciánknak, hanem arról is, hogy működőképes lesz-e a fékek és ellensúlyok rendszere, valamint hogy a rendszer biztosítani tudja-e az emberek alapvető jogainak védelmét. A jelenlegi szisztéma olyan hatalomkoncentrációs potenciállal bír, amely mellett ezek nem biztosíthatók, alapvető alkotmányos elvárás tehát a választási rendszer módosítása.

Hol nyúljunk bele a rendszerbe?

Innentől elkezdenek bonyolódni a dolgok. Ugyanis ha a választási rendszerrel kapcsolatos kritikánk elsősorban a hatalommegosztásra vonatkozik, akkor azt is meg kell említeni, hogy a hatalomkoncentrációt az alkotmányos rendszer egyéb elemei is meg tudják akadályozni, vagy legalábbis ellene hathatnak. Megint érdemes az elmúlt 16 évből kiindulni: milyen tényezők hozták létre a hatalomkoncentrációt, és hogyan lehet ezeket a tényezőket semlegesíteni?

Egyrészt volt papíron két párt, valójában egy monolit politikai erő, amely rendkívüli pártfegyelem mellett működött. Másrészt ez a politikai erő a választási rendszernek köszönhetően kétharmaddal rendelkezett az egykamarás parlamentben. Harmadrészt a kétharmad a fent leírtak szerint lényegében korlátlan hatalmat jelentett.

Az első elem jogi szabályozással nehezen kezelhető. Az, hogy valaki bedarálja saját pártját, és tömbösíteni tudja saját politikai oldalát, olyan tényező, amelyből le kell vonni a tanulságokat, de ezek elsősorban nem jogi természetűek, inkább az alkotmányos és politikai kultúra asztalára tartoznak. Ezzel fontos tehát foglalkozni, de meglátásom szerint jogi eszközökkel közvetlenül nem tudunk rá érdemben hatni (még ha bizonyos országokban próbálkoznak is ezzel, ahogy azt Németország példája is mutatja). Viszont már ezen a ponton is meg kell jegyezni, hogy a pártok belső viszonyait közvetve akár a választási szabályozás is befolyásolhatja: akár az egyéni kerületek léte, vagy például az, hogy a választópolgárok befolyásolhatják-e a lista összetételét vagy sem (erről bővebben később).

A másik két szinten, a választási rendszer és a tágabb alkotmányos felépítmény szintjén viszont közvetlenebbül, jogi eszközökkel is megelőzhető a hatalomkoncentráció. Volt olyan vélemény, amely szerint a szabályozás nem döntő, hiszen megfelelő demokratikus kultúra hiányában elkerülhetetlen volt az elmúlt tizenhat év eróziója. Véleményem szerint ez nincs így: bár egy demokratikusan fejlett országban a demokratikus-alkotmányos kultúra adott esetben ellene tarthat a hatalmi törekvéseknek, és így kijavíthatja a szabályozás hibáit, ez fordítva is igaz: egy okosan megszerkesztett alkotmányos rendszer ellensúlyozhatja a demokratikus kultúra hiányából fakadó antidemokratikus tendenciákat. Emellett egy jó rendszer plusz garanciaként érvényesülhet a megerősödő alkotmányos-demokratikus kultúra mellett.

A tágabb alkotmányos rendszer szintjén a hatalomkoncentráció több ponton is megelőzhető, vagy legalábbis csökkenthető az esélye. Ilyen lehet egy kétkamarás parlament, amelynek ötlete időről-időre felmerül a közbeszédben, de akár az is, ha az alkotmányt nehezebb módosítani. Ez utóbbi esetben eszköz lehet bizonyos többlet eljárási garanciák beépítése, így megerősítő népszavazás előírása. Ilyen például Írország, ahol a parlament mindkét kamarájának meg kell erősítenie a módosítást, majd népszavazást is kell tartani róla. 1958-ban az uralkodó párt megpróbálta bebetonozni magát azzal, hogy többségivé teszi a választási rendszert, de a próbálkozás elbukott a népszavazáson. De eljárási garancia lehet akár az is, ha a módosítás után a parlament feloszlik, és előrehozott választásokat tartanak.

Emellett kifejezetten korlátozható az alkotmánymódosító hatalom is – megtiltható például bizonyos szabályok módosítása (ún. örökkévalósági klauzulák). Érdemes azonban itt is az elmúlt 16 év tanulságaiból kiindulni, és az egyik fő tanulság az, hogy ha a politikai többség egyoldalúan választhatja meg az őt ellenőrző funkciót betöltő személyeket, akkor lehet bármilyen impozáns hatásköri arzenálja az adott szervnek, az teljesen kikapcsolható. Másképp fogalmazva: lehet egy papíron tetszetős alkotmányunk, ha nincs megfelelő Alkotmánybíróság (vagy más jogi szerv), amely azt kikényszerítse, akkor nem sokra megyünk vele.

Ezek a szempontok azért fontosak, mert rámutatnak, hogy a választási rendszer nem tárgyalható a tágabb alkotmányos rendszertől függetlenül. Például egy kétkamarás országgyűlés és nehezen módosítható alkotmány mellett az arányosítás melletti érvek veszítenek az erejükből. Ha viszont maradunk a jelenlegi egykamarás megközelítés mellett, ahol a kétharmad ilyen vízválasztó szerepet tölt be, az arányosítás elkerülhetetlen.

Jelenleg úgy néz ki a helyzet, hogy először fogunk alkotmányozni, és csak utána kerül majd sor a választási rendszer újragondolására. Ebből viszont az is következik, hogy bizonyos, a választási rendszert is érintő, a hatalomkoncentrációt befolyásoló kérdésekről már most döntünk. Érdemes észben tartani ugyanakkor, hogy a kettőnek koherens egészet kell alkotnia. Ha például később valóban arányos választási rendszert akarunk bevezetni, akkor a kétkamara melletti hatalommegosztási érvek nem alkalmazhatók. És ez fordítva is igaz: ha a kétkamara mellett döntünk, akkor az arányosítás melletti hatalommegosztási érvek veszítenek majd az erejükből.

Alkotmányjogászok vs. választási szakértők

Eddig úgy beszéltünk a választási rendszerről, mintha annak csak hatalommegosztási funkciója lenne. Ez persze nincs így: a választási rendszer alapvetően befolyásolja, hogy kinek mennyit ér a szavazata, ahogyan azt is, hogy milyen pártrendszer alakul majd ki. Az arányosítás mellett felhozhatók a hatalommegosztástól független érvek is.

Az egyik ilyen szempont az, hogy milyen demokráciában akarunk élni. A választási rendszer egyrészt döntően kihat arra, hogy konszenzusos vagy többségi demokráciamodell érvényesül. Arányos választási rendszer mellett jellemzően sokpárti koalíciós kormány jön létre; jobban érvényesül tehát a törvényhozó hatalom (parlament) és a végrehajtó hatalom szétválasztása; folyamatos egyeztetés, tárgyalás zajlik már a frakciók szintjén, valamint adott esetben a kormány és az országgyűlés között. A demokrácia e modelljében tehát a sokszínű szempontokon és érdekeken és a többszereplős tárgyalásokon van a hangsúly. Ezzel szemben többségi választási rendszer mellett nagyobb eséllyel jön létre egypárti kormány, így a parlament és a kormány kevésbé válik szét, kevesebb szereplővel kell egyeztetni – a hangsúly itt a stabil kormánytöbbségen lesz.

Szempont lehet az is, hogy az adott rendszerben mennyit ér a választópolgárok szavazata. Arányos rendszerben megközelítőleg mindenki annyi százalékát kapja a mandátumoknak, ahány százalékkal a szavazatokból részesült. Sokan megfogalmazták, hogy igazságtalannak gondolják, ha ettől eltér a rendszer.

Fontos hangsúlyozni, hogy ezek az érvek (nevezzük őket választáspolitikai érveknek) természetüknél fogva eltérnek a hatalommegosztással kapcsolatos alkotmányjogi érvektől. Ez utóbbiak alapvető alkotmányossági érvek; úgy is fogalmazhatnánk, hogy teljesülésük nélkül nem képzelhető el modern demokratikus működés. Ezzel szemben az, hogy melyik demokráciamodellben akarunk élni, vagy hogy kinek mennyit ér a szavazata, olyan kérdések, amelyekre nincs egyetlen általánosan elfogadott válasz. A demokráciát sokféleképpen lehet intézményesíteni, a különböző opciók mind más elveket juttatnak érvényre, de mindegyik demokratikusnak minősül.

Erre példa lehet a nyílt és a zárt lista kérdése. Magyarországon csak zárt listákra szavazhatunk, ami azt jelenti, hogy a választópolgár behúzza az ikszet a lista mellé, de nem befolyásolhatja annak összetételét. Az alternatíva a nyílt lista, amely esetében a választópolgár a listán szereplő jelöltekkel kapcsolatban is kifejezehti preferenciáját. Intuitív lenne azt mondani, hogy a nyílt lista demokratikusabb, mint a zárt. Valójában mindkettő a demokratikus megoldások tartományában helyezkedik el, csak éppen más szereplőkre helyezik a hangsúlyt. A zárt lista abból indul ki, hogy bízzuk a pártokra, hogy kit hova helyeznek, és ennek lehetnek előnyei, hiszen lehetnek olyan politikusok, akik a pártnak hasznos tevékenységet végeznek, de kevésbé láthatók, vagy egyszerűen kevésbé alkalmasak arra, hogy népszerűek legyenek. A nyílt lista bevonja ebbe a döntésbe a választópolgárokat, aminek előnye, hogy erősebb választópolgári ellenőrzés érvényesülhet, és a politikusokat is jobban ösztönzi arra, hogy kifelé is növeljék népszerűségüket. Hátránya, hogy az előbb említett, hasznos, de adott esetben népszerűtlenebb politikusok kikerülhetnek a parlamentből.

Az alkotmányossági és választáspolitikai érvek a közbeszédben összekeverednek. Ha egy választási szakértőt hallunk az arányosításról beszélni, gyakran nem derül ki, hogy alkotmányjogi vagy választáspolitikai nézőpontból érvel, ez pedig azért gond, mert az előbbi nem enged meg eltérést, addig az utóbbinak vannak demokratikus alternatívái.

Ki és hogyan módosíthatja a rendszert?

A választási rendszerrel kapcsolatban általában magáról a rendszerről esik szó, és ritkábban beszélünk arról, hogy milyen eljárásban módosítható. Pedig ha visszatekintünk az elmúlt 16 évre, azt látjuk, hogy a választási jog pártérdekek szerinti toldozása-foldozása fontos eleme volt a hatalom megtartásának. Ez különösen igaz volt a választási eljárás és a kampány kérdéseinek esetében, de a választási rendszer szintjén is előfordult. Ilyen volt például az országgyűlési választáson a listaállítás feltételeinek 2021-es módosítása: korábban 27 egyéni választókerületben és 9 megyében plusz Budapesten kellett jelöltet állítani (27-9-Budapest szabály); később ez módosult 71 kerületre, tizennégy megyére és Budapestre (71-14-Budapest szabály). Ez technikai jellegű változásnak tűnik, de valójában így a Fidesz-KDNP lényegében egyoldalúan eldöntötte, hogy a 2022-es választásokon az ellenzéknek összefogva kell elindulnia.

Ezt egyrészt a kétharmados többség tette lehetővé, másrészt az, hogy a választási rendszerek az alkotmányjogi gondolkodás vakfoltját jelentik. A listaállítás feltételeinek módosítását nehéz például tartalmilag megfogni: nem önmagában a 71-14-Budapest szabállyal van a gond, hanem azzal, hogy valójában nem alkotmányjogi, hanem tisztán hatalomtechnikai érvek álltak a módosítás mögött.

Épp ezért fontos azon gondolkozni, hogy ki és milyen eljárásban dönt a választási rendszerről. Jelenleg pusztán a kétharmados követelmény létezik. Amennyiben arányosítjuk a rendszert, úgy ez bizonyos manipulációkat megelőzhet, de másokat nem: például azt, ha a parlamenti pártok kartellt alkotnak, hogy kiszorítsák vagy kint tartsák a kisebb pártokat. Vannak a „tudatlanság fátyla” típusú szabályok: ilyen például az, hogy egy évvel a választások előtt nem lehet módosítani a rendszer lényeges elemeit, vagy az, hogy a módosítás a következő választáson még nem alkalmazandó, csak az eggyel későbbin.

Végül a kérdést bonyolítja még, hogy a választási rendszer mely elemét szükséges alkotmányos szinten rögzíteni. Ez alapvetően kihat arra, hogy mekkora teret engedünk a politikai közösségnek abban, hogy a demokrácia különböző, de egyaránt elfogadható formáival kísérletezzen. Egy nehezebben módosítható alkotmány esetén olyan megoldásokat is bebetonozhatunk, amelyeket később megbánunk, ugyanakkor könnyű módosítás esetén a rendszer ki lesz téve a manipulációnak. Véleményem szerint a helyes út az lenne, ha az alkotmány a mostani megoldáshoz hasonlóan a választási rendszer „minimumprogramját” tartalmazná, aminek a keretei között az országgyűlés törvényben állapítaná meg a részletszabályokat. Ezt a törvényt viszont megfelelő, fent is említett eljárási garanciákkal kell körbebástyázni.

Praktikus tanulságok

A fentiekből egészen praktikus tanulságok is következnek. Egyrészt mindig fel kell tenni a kérdést, hogy mit is akarunk kijavítani, hol siklott félre a demokráciánk. Ez segít abban, hogy bizonyos megoldásokat a helyükön kezeljünk. Sok szó esett például a miniszterelnöki cikluskorlátról, és arról, hogy e mögött a fő igazolás a hatalomkoncentráció megelőzése. Az elmúlt 16 évet vizsgálva egyértelmű viszont, hogy az, hogy négy cikluson keresztül egy személy töltötte be a miniszterelnöki pozíciót, nem oka, hanem következménye volt a hatalomkoncentrációnak. Az ilyen tüneti kezelések kézenfekvők lehetnek, valójában azonban jó esetben csak nem szünetik meg a problémát, rossz esetben viszont homeopátiás szerekként elhitetik velünk, hogy nincs is több teendő.

Másrészt a demokrácia működése összefüggő rendszert alkot, amelyben egy elem megváltoztatásának távlati következményei lehetnek. Ez veszély, de egyben lehetőség is. Az országgyűlési cikluskorlát nagy valószínűség szerint Strasbourgi Egyezményt sértő megoldása helyett a kívánt célt (pártok, képviselők megújulása) egyéb eszközök is hatékonyan előmozdíthatják. Nyílt lista mellett például kisebb az esélye annak, hogy politikusok „foglyul ejtsenek” egy pártot.

Harmadrészt szét kell szálazni az alkotmányossági és a választáspolitikai érveket. Ugyanaz a változtatás több irányból is megindokolható lehet: az arányosítás mellett szólnak alkotmányossági és választáspolitikai érvek is. Nem mindegy azonban, hogy melyik irányból érvelünk. Az alkotmányossági érvelés erősebb (kevésbé enged meg eltérést), ugyanakkor függ a tágabb alkotmányos felépítménytől. A választáspolitikai érvek jobban megengedik az eltérést.

Végül pedig azt kell észben tartani, hogy elkerülhetetlen, hogy politikusok döntsenek a választási rendszerről, viszont így kecskére bízzuk a káposztát. Ha az országgyűlési többség megteheti, akkor magára fogja szabni a választási rendszert. Ez nem az elmúlt rendszer sajátossága, hanem a politika örök érvényű törvényszerűsége. Olyan rendszert kell alkotni, ahol a külső szereplők (bíróságok, választópolgárok) érdemi kontrollt tudnak gyakorolni a választási szabályozás módosítása esetén – és nemcsak a rendszer megalkotásakor, hanem később is.