2026 tavaszán úgy tűnik, vége a magyar alapjogi jogvédelmet egyszerre centralizáló és kiüresítő törekvéseknek. Az elmúlt évek súlyos és egyre látványosabb krízise okán a jogvédelmi rendszeren belül az egyik legégetőbb terület kétségtelenül a gyermekjogi szféra. Dedikált javaslatként fel is merült az önálló gyermekjogi ombudsman létrehozása, amelynek szerepére korábban is felhívták a figyelmet. Valójában azonban ennél átfogóbb megoldás kell: az egyelőre csak tervben létező gyermekjogi ombudsman ugyanis nem építhető a
jelenlegi intézményes alapokra. A teljes ombudsmani rendszer alkotmányos újratervezése szükséges – ráadásul igencsak sürgetően. Ezért itt és most beszélnünk kell az ombudsmanról. Nem a véletlen műve az persze, hogy a választások óta eltelt időszakban még nem került szóba az alapvető jogok biztosának személye és hivatala. Az ombudsmani jogvédelem méltatlanul alulértékelt terület a jogászok körében is, egy jelenlegi joghallgatónak pedig nem feltétlen “szerepálma” az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalában végzett munka. Közel két évtizedig dolgoztam az ombudsmani hivatalban és nemcsak ezért, de elfogult vagyok az intézménnyel szemben – a lehető legpozitívabb értelemben. Így azzal a vallomással kell kezdenem, hogy egy jogász számára az állam hivatásos jogvédőjeként dolgozni az egyik legizgalmasabb és leghálásabb hivatás. Szép szakmai kihívás ugyanis direkt jogi kényszerítő eszközök (pl. bírságolás, kötelezés) nélkül a hatóságokat arra tanítani (és egyben érdekeltté tenni), hogy kerüljék el az alapjogsértő gyakorlatot és javítsák megközelítésüket. Egyeztetni, érvelni, utánkövetni és világos üzeneteket átadni, ahol eredmény maga a párbeszéd is.

Az ombudsmani típusú jogvédelemhez ugyanakkor sok ellentmondás és tévhit társul, ami miatt elég nehéznek tűnik szakmailag értékelni azt, hogy a mindenkori ombudsman, az Országgyűlésnek felelős biztos megfelelően, elvárható módon látja-e el tisztségét.

Az elmúlt 14 évben (azaz az Alaptörvény hatályba lépése óta) az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala ráadásul olyan átalakításon, hatáskör-bővülésen ment át, amely miatt még nagyobb lett az intézményt körülvevő homály. Ami viszont látszik, az a jelenlegi fenntarthatatlan, kiüresedett, buborékban élő, a hazai és nemzetközi párbeszédre szinte képtelen ombudsmanintézmény, amelynek feladatait jelenleg is többnyire civilek viszik – annyira, amennyire tudják. Nem nagy kockázat, ha azt írjuk, hogy a jelenlegi visszás helyzet kialakulásában minden regnáló alapjogi biztosnak megvan a saját felelőssége, amiért számvetéssel tartozik. Ez a cikk azonban nem konkrét parlamenti biztosok és felelősségük elemzésére irányul, ilyen elemeket inkább csak illusztrációként használ. Nincs egyszerűbb ugyanis, mint csak bűnbakokat keresni és arra szűkíteni a válaszokat, hogy ezeket a személyeket kell eltávolítani a Hivatalból. Itt és most ezért az a cél, hogy megmutassam: milyen tényezők és szempontok nehezítik az ombudsmani munkával kapcsolatos tisztánlátásunkat a szerepfelfogástól az eredményesség megítéléséig. Kérdés: hogyan lehet túlzó elvárások nélküli, szélsőséges álláspontokat mellőző felfogást kialakítani az ombudsmani típusú jogvédelemről?

Az ombudsman alkotmányos “hogyléte” társadalmi ügy, nemcsak szakemberek szűk körére tartozik. Át kell látni, milyen diszfunkciókat kell leküzdeni a modern, európai szintű ombudsmani működéshez való okos és tempós felzárkózáshoz.

Ehhez pedig nemcsak az elmúlt évek torzulásaiból, a marginalizálódásból, hanem a teljes intézményi múltból, vitákból és problémákból is tanulni kell. Jobban el kell mélyedni, meg kell érteni az ombudsman-jelenséget és azt, hogy mire való maga az intézmény. A cikk ehhez szeretne megfontolandó támpontokat ajánlani.

Csillámpor és tüske
Kezdjük tehát messzebbről. 2008-ban kezdtem lelkes frissdiplomás jogászként dolgozni az ombudsmani hivatalban, ahol éppen egy új – akkori nevén – állampolgári jogok országgyűlési biztosa lépett hivatalba, nemcsak új munkatársakat, hanem friss és új alapjogi szemléletet is magával hozva. Akkoriban a legnagyobb kihívás az volt, hogy a szakmai munkát és a szemléletet modernizálni tudjuk, a jelentések emberi jogi érvelésre épüljenek. Nagy alapjogi projektek indultak, az ombudsmani hivatal gyakran színes fórummá vált, ahol aktuális, nehéz társadalmi kérdésekben (pl. hajléktalanság) is elég jó válaszokat lehetett keresni és találni. Az első időszakban a szakjogi kérdésekben (pl. építésügy vagy szociális igazgatás) jártas
kollégák azt a szlenget használták, hogy ezekkel az alapjogi érvekkel (pl. az emberi méltóság jogának kibontása) mindössze “csillámport szórunk” a biztosi jelentésre. Gyorsan kiderült, hogy egy jó ombudsmannak és csapatának a jelentések megírásához és a
panaszosok segítéséhez egyszerre kell ismerni a szakjogot és az alapjogi kérdéseket. Az is kiderült, hogy az a bizonyos csillámpor valójában az, ami az ombudsmant többé teszi. Mindez rávilágít az ombudsmani jogvédelem kettősségére: amikor a hozzá forduló panaszos gyámhatósági ügyét vizsgálja vagy hivatalból áll neki rendszerszintű aggályok áttekintésére (pl. a gyermekvédelemben), akkor nem nélkülözheti, hogy az álláspontját valódi alapjogi
érvekre alapozza.

Ez az ombudsman aranystandardja. Nem az az alapvető feladata, hogy megmondja, hogy egy hatósági döntés vagy mulasztás a jogszabálynak nem felelt meg, mert erre más is intézmény is képes, hanem alapjogira kell fordítania a problémát:

sérti-e a tisztességes eljárást, felveti a méltóságsértő bánásmódot, diszkriminatívnak minősül-e. Az 1990-es években a magyar ombudsmani működés kezdetén kialakult és elterjedt egy
olyan felfogás, amely a biztosi intézmény ellenzékiségét hirdette, ennek a mottója volt, hogy az országgyűlési biztos “tüske a kormányzat körme alatt” és az “állam fizetett ellensége”. Természetesen a parlamentnek felelős biztosnak kényesen ügyelnie kell a függetlenségére, távolságot kell tartania, különösen a kormányzattól és a politikai pártoktól, de itt nem erről volt csak szó. Bizonyos időszakok ombudsmanjai esetében az intézmény “mozgalmárként”,
ellenállóként való megközelítése káros következményekkel járt a lehetséges elvárások tekintetében: a sajtóban való üzengetés, a látványos akciózás preferálása az értelmes párbeszéd jelentőségét kezdte kikezdeni. Ami különösen érzékeny olyan helyzetekben,
amikor az országgyűlési biztost jelölő és megszavazó politikai erők ellenzékbe kerülnek. Mindez oda vezethet végső soron, hogy főleg a személyes politikai-közéleti preferenciák dominálják a szakmai alapú elemzést az ombudsmani teljesítmény megítélésében. Létrejön egy “szépségverseny” helyzet, amelyben “szépség” mindenkinek mást jelent.
Az ombudsman munkája kapcsán köztudomású, hogy a nyilvánosság a legnagyobb ereje. Ez az egyik legnagyobb kihívás is ugyanakkor, különösen a drasztikusan átalakult nyilvánosságban és a bizalmatlan, széttöredezett politikai légkörben. Ilyenkor a biztost valójában három kisebb pajzs védelmezi: a szakmaiság, a párbeszédre való képesség és a következetesség, amelyet a hivatali munkatársainak csapatmunkája alapoz meg a számára. A párbeszédre való képesség több dimenzióban is értékelhető, folyamatosan a civil-szakmai szféra irányában és meghatározott időben, módon a kormányzati szervek, hatóságok felé. Utóbbi esetben ugyanis a vizsgálatnak, a helyzet értékelésének és a nyilvános ajánlásoknak meg kell előznie a szaktárcával vagy más szervvel való konstruktív egyeztetést, hiszen ettől lesz az világos, hogy mi az a minimum, mi az irány, amit az ombudsman moderálni tud. Mindez visszahat a nyilvánosságra, amely elé ki kell vinni a biztosi vizsgálati jelentéseket.

Állatorvosi lovak és a buborék
Az új ombudsman 2025 szeptemberében kezdte meg a munkáját, az azóta eltelt több mint fél évben példátlanul súlyos alapjogi krízis bontakozott ki a gyermekvédelmi rendszerben (amelynek számos eleme valójában már évekre nyúlik vissza). Kipattant és eszkalálódott a
Szőlő Utcai Javítóintézet “ügye”, amely ténylegesen több részre osztható rendszerszintű visszaélés-sorozat, azonban beszélhetnénk éppenséggel a kórházban magukra hagyott csecsemők ügyének akut megoldatlanságáról is. Lényegében bármerre nézünk, mindenhol
akadna tennivaló, pl. a pszichiátriai ellátás biztosítása, az iskolai szegregáció, a teljesen aránytalan drograzziák. A választási kampány erre még rátett egy lapáttal, amikor egymás után történtek súlyos visszaélések, a megfélemlítő köztéri plakátoktól és az iskolai kampányolástól kezdve, de a “koronát” minden bizonnyal a botrányos MI-videó vitte el. De beszélhetnénk akár a “Szavazat ára” című filmben felvetett rendszerszintű problémákról. Lehetne akár egy kvízműsorban is kérdés, hogy mi a közös ezekben az ügyekben?

A válasz az, hogy az alapvető jogok biztosa egyikben sem szólalt meg, vagy foglalt állást sem magától, sem pedig panaszok vagy jelzések alapján, úgy tett, mintha mi sem történt volna.

A féléves ombudsmani passzivitás egyik állatorvosi lova minden bizonnyal az a válaszlevél, amit a legnagyobb magyar gyermekjogi ernyőszervezetnek, a Gyermekjogi Civil Koalíciónak küldött a biztos a főtitkára útján éppen az említett jogsértő, megfélemlítő MI-videó kapcsán. A majdnem egy egész oldalas levélben annyit jelzett tárgyilagosan, hogy nem vizsgálhatja a pártok tevékenységét (a kormánypárt budapesti szervezete tette közzé a MI-videót), azok
ugyanis nem minősülnek hatóságnak. Az ombudsmantörvény betűje szerint látszólag igaza is van, de a maga részéről ennyiben látta a teljes felelősségét és lehetőségeit, ami a biztosi jogvédelem teljes félreértése, az ugyanis nem ér itt véget, opció a nyilvános megszólalás,
állásfoglalás vagy akár rendszerszintű vizsgálat is. Beszédes az a válaszlevél is, amelyet a javítóintézetek helyzete kapcsán küldött a Koalíciónak, ebben ugyanis – bár vizsgálatról nincs szó – egy a kormányzati szereplőkkel közös munkacsoport felállítását említette. Nem merült fel, hogy itt épp lenne törvényi hatásköre, azonban a “más eszköz” eszébe jutott. Utóbbi ügyben nem a párbeszéd tűnik problémásnak, hanem annak az időzítése, szerepe. Érdekes, hogy ezt követően sem került sor jelentés kiadására vagy ajánlások megfogalmazására egyetlen érdemi ügyben sem. Ehelyett az ombudsman a saját munkatársaiból összehívott munkacsoport mögé bújva, szemérmesen egy javaslatcsomagot tett közzé a honlapján.

Másik oldalról legalább ilyen érdekes lehet a számunkra, amit ezzel szemben csinált a mandátumának megkezdése óta, ami elvonta a figyelmét a sürgős jogvédelmi ügyekről. Az alapjogi biztos eddigi tevékenysége három alkalommal ütötte át a nyilvánosság küszöbét.
Elsőként saját kollégáját, a nemzetiségek jogainak védelmét ellátó korábbi biztoshelyettest, vádolta meg jogsértéssel, illetve távolította el egyszerűen a Hivatal honlapjáról a 12 év alatt született állásfoglalásait, véglegesen pedig a két olyan szakmai elemzést, amely különösen
súlyos jogsértésekre hívta fel a figyelmet (erről itt olvasható részletes elemzés). A jelentős hazai és nemzetközi felháborodás ellenére semmilyen korrekció nem történt az ügyben.

A választások előtti másik aktivitás egy alkotmánybírósági indítvány volt, amelyben az ombudsman alaptörvény-értelmezést kért az ingyenes politikai reklám és annak időbeli korlátozása ügyében a politikai reklámok átláthatóságát biztosító uniós rendelet kapcsán. Az alapvető
jogok biztosa a szuverenitás-hangsúlyos értelmezés-kérésbe valójában azon szabályozás kritikáját csomagolta be, amely éppen a jogbiztonságot és az egyének jogainak védelmét igyekezett elősegíteni. Ebben az ügyben és az érvelés kapcsán jelzésértékű, hogy maga a
kormánypárt és a Miniszterelnökség írt egy-egy támogató amicus curiae-t, ezek az AB honlapján elérhetőek. Kérdés, hogy az ombudsmani indítvány minőségének növelése miatt volt-e szükség ezekre a véleményekre, mert emiatt nehezen gondolhatunk másra, minthogy a független alapjogi biztos átmenetileg egy “kormány-szócsővé” silányult. Eközben például, hogy a legutóbbit említsük, az ombudsmannak eszébe sem jutott az Alkotmánybírósághoz fordulás az önkormányzati szolidaritási hozzájárulás ügyében folytatott bírósági eljárások lezárására irányuló veszélyhelyzeti kormányrendelet alkotmányossági aggályai miatt.

Jellemző, hogy az egyetlen alapjogi aktivitási életjelet az ombudsman nem egy magyarországi ügyben mutatta. A biztos ugyanis – emberi jogi oldalról igazolhatóan – a nyilvánosság előtt tiltakozott és több nyilvános levelet írt a Szlovákiában a második világháború utáni békés rendezés, vagyis a Benes-dekrétumok tagadásának büntetőjogi szankcionálása kapcsán. Az egy másik kérdés szakmailag, hogy az általa választott eszközök a gesztuson túl mennyire voltak abban hatékonyak, hogy hatással legyenek ténylegesen az aggályos helyzetre.

Ha megnézzük az ombudsmani honlapot, a közleményeket, híreket és ügyeket, akkor – az említett néhány kivételtől eltekintve – a magyar ombudsmanintézmény úgy néz ki kívülről, mintha a maga által fújt buborékban élne, ami nem érintkezik az elmúlt év jogvédelmi valóságával. Léteznek most is olyan fórumok, ahol a biztos hivatalból érintkezik civilekkel egy-egy szakmai területen, de ezekről, ennek hatásáról, vagy általában konkrétumokról sem tudunk meg semmit. Bár a választásokat követően egyre több jelentés kerül ki a honlapra, de ezt az aktivitást árnyalja, ha ezekbe beleolvasunk: sokszor évekkel ezelőtt indult vizsgálatokról, biztosi helyszíni látogatásokról szólnak. A régebbi és az újabb kiadott jelentésekhez nincsen közlemény, kommentár nélkül kerülnek a holnapra, ezekről legtöbb esetben a panaszosok számolnak be. Erre a legfrissebb példa, hogy hat év után sikerült az alapvető jogok biztosának jelentésben is kimondania, hogy alapjogi visszásságot okozhat a „lex Gyöngyöspata” néven elhíresült törvény. Nem arról van szó, hogy a biztosnak minden aktualitásra azonnal közlemények özönével kellene reagálnia,de a jelenlegi honlap jó lakmuszpapírja egy teljesen formalizált, kiüresedett, kelletlen tevékenységnek.

Visszatérve, a korábban bemutatott konkrét pro-kontra eseteket egyenként nem lehetetlen
megmagyarázni, de így együtt már rendszerszintű diszfunkciókra utalhatnak.

Ezzel kapcsolatban azonban egy érdekes ellenvetést lehet tenni, mi van ha ez nem bug, hanem feature? Legalábbis olyan értelemben lehet feature, hogy itt az ombudsmani szerepfelfogást szolgáló elemekről, negatív és szelektív jogvédelemről van szó, nincs itt semmi látnivaló.

Szerepfelfogás vagy szereptévesztés?
Az alapvető jogok biztosa, mint ombudsman intézménye ugyanis – ahogyan azt maga az internetes jogtudományi enciklopédia is definiálja – általában egyszemélyes, perszonalizált szerv, e személyes jellegnek pedig meghatározó szerepe van az intézmény természete szempontjából. Az ombudsmanok működését a törvények inkább lazán szabályozzák, alapvetően befolyásolja a tisztséget viselő személy szerepfelfogása; eredményességének záloga pedig végső soron az ombudsman személyisége, tekintélye lehet. Vagyis lehetséges, hogy amit mi szereptévesztésnek látunk, az valójában egy szokatlan szerepfelfogás? Miért ne lehetne egy ombudsmani működést a szuverenitásra, a szólásszabadságra, vagy épp a kormányzattal való szoros összhangra alapozni? Hiszen erről az adott személy dönthet, ha számára ezek az ügyek túl nehezek, nem vonzóak, akkor foglalkozhat más kérdésekkel.

A magyar és az egyes európai alkotmányos rendszerekben a szerepfelfogás jelentősége nem ismeretlen más alkotmányos intézmények esetében sem, leginkább a köztársasági elnök esetében, klasszikus példa az államfő által kiemelt egy-egy társadalmi ügy, például a környezetvédelem, vagy a nemzetiségek védelme. Ez azonban nem igazán jó példa, ha az ombudsmannal vetjük össze, mert utóbbi esetében a szerepfelfogás más természetű, az intézményben benne rejlő, elvárt sajátosság, nem szimbolikus, hanem sokkal konkrétabb.

A szerepfelfogás tartalmára ugyan nincs objektív meghatározás, de nem azonosítható a diszkrecionális működéssel sem, vagyis azzal, amikor szabadon mérlegelhetem mit és mikor teszek.

Az ombudsmani szerepfelfogás alkotmányos értelemben tehát nem szubjektív szerepválasztás, különösen pedig nem egy kibúvó az alkotmányos hatáskör-gyakorlás alól. A szerepfelfogás eredeti értelme a mozgástér és rugalmasság megteremtése, vagyis éppen a passzivitással ellentétes irányúként írható le.

Az ombudsmanoknak ugyanis abban van nagy szabadságuk, hogy az intézmény jellegével, funkciójával és saját szerepfelfogásukkal együttesen alakítsák ki például a panaszkezelés procedúráját, vagy az egyes fókuszokat, például tematikus alapjogi projekteket indítanak. Ilyen értelemben például beleférhet az is, hogy ha a biztos a hazai nyilvánosság előtt is fellép a Benes-dekrétumok jelentőségének tagadása kapcsán a büntetőjogi szankciók ellen. A formalista, mindennemű párbeszédet és megszólalást, vizsgálatot nélkülöző attitűd, a nyilvánosság negligálása azonban nem szerepfelfogás, hanem szereptévesztés, nem áll összhangban az intézmény funkciójával.

Különösen szokatlannak minősül például a szuverenitással kapcsolatos érvelési fókusz egy alapjogvédő ombudsman kontextusában. Az alapvető jogok biztosának egyrészt eleve több nemzetközi emberi jogi szerződésből eredő feladata és felelőssége van, az alapjogok pedig a természetükből adódóan éppen az állami főhatalom számára emelnek korlátokat. Egy alapjogi biztosnak azért kell az alapjogok nyelvén beszélnie, az érveit is ehhez kell igazítani. Az ombudsmannak ráadásul nemcsak a törvényi szabályozás okán, hanem funkciójából adódóan is kifejezett felelőssége van a sérülékeny, rászoruló csoportok, így például a gyermekek, a fogyatékossággal élő és az egzisztenciálisan rászoruló személyek esetében. Alappal érvelhetünk amellett, hogy a szerepfelfogás tartalmának és a korlátai komolyan vételének nagy jelentősége van, amely csak bizonyos értelemben választás kérdése. A jelenlegi biztos szerepfelfogásáról sem tudhatunk meg túl sokat, nincsen jelen a médiában, nincsen jelen a nyilvánosságban, mindössze egyetlen interjúból lehet valamit sejteni.

Persze máris azt mondhatjuk erre, hogy egy ombudsmannak nem megmondó-emberkedni és szerepelni kell, hanem dolgozni az emberek jogaiért. Itt azonban azonnal felmerülhet két kérdés.

Az első, hogy valójában nem is ez a torzított szerepfelfogásban, hanem a túlzott leterheltségben kellene keresni az aktivitás hiányát? A második, hogy hogyan lehet mérni azt korrekt módon, részrehajlás nélkül, hogy mikor és hogyan dolgozik megfelelően a biztos?

Az ombudsman, mint centralizált Jenga-torony
Biztosan sokan játszanak ma is felnőttként, gyerekként a Jenga társasjátékkal, ez egy igazi klasszikus, ami annál szórakoztatóbb fizikai és logikai játék. A játék célja a fahasáb-torony magasságának növelése anélkül, hogy az összedőlne, a magasításhoz folyamatosan ki kell venni egy-egy fahasábot az alsó szintekről.

Bizonyos értelemben a jelenlegi magyar ombudsmanintézmény egy ilyen, már a játék végstádiumában lévő “ingó” toronyra hasonlít. Az utóbbi 5-6 évben ugyanis folyamatosan újabb és újabb hatáskör-hasábokat pakoltak rá, amitől eléggé megrogyott.

Még számba venni is nehéz: van az ombudsmani alaphatáskör, amelyben panaszokat vizsgál és ajánlásokat fogalmaz meg nyilvános jelentésekben. A populáris akció, a nagyon széleskörű állampolgári indítványozás 2012-es eltörlésével az ombudsman vált az Alkotmánybírósághoz fordulás kulcsszereplőjévé. Hozzá fordulhatnak például a civilek ha alkotmányossági jogszabálykritika fogalmazódik meg bennük. És ez csak a kezdet: az alapvető jogok biztosa felelős jelenleg a rendészeti panaszok és a közérdekű/visszaélés bejelentések kezeléséért, a nemzetbiztonsági ellenőrzések terén, független jogvédelmi mechanizmusként jár el a kínzás, a kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés megelőzése érdekében, illetve a fogyatékosságügy területén. Miközben pedig új hasábok kerülnek a torony tetejére, az a hagyományos, klasszikus nép ügyvédje típusú ombudsmani alap-jogvédelem hasábjai fogynak a torony belső részéből. Ezek azonban még csak a fahasábok. Az alapjátéktól szokatlan módon még egy fémhasáb is került a toronyra, ez pedig az egyenlő bánásmód követelményének megsértése kapcsán
benyújtott panaszok hatósági kivizsgálása. E hatósági hatáskör, a többivel szemben ugyanis – ha nem is példátlan – de mindenképp idegen a hagyományos ombudsmani szereptől és vizsgálatoktól, más típusú munkát és megközelítést igényel. Ez a hatáskör-hasáb egyszerre dezintegrálta az ombudsmanintézmény belső működését és rontotta le másik irányból az egyenlő bánásmóddal kapcsolatos panaszok vizsgálatát. Ha pedig mindez nem lenne elég, akkor ehhez jön még hozzá a 2012 előtt sokszínű ombudsmanrendszer központosítása is.

2012 előtt ugyanis hazánkban többombudsmanos rendszer működött, amelyben egy általános hatáskörű ombudsman és annak helyettese, valamint több szakombudsman is dolgozott egymás mellett egy közös hivatali struktúrában.

Az alapvető jogok biztosának ma két szakosított helyettese van, a nemzetiségi jogokért és a jövő nemzedékek érdekeiért felelős szakombudsmanok ugyanis az új szisztémában helyettessé váltak. A helyetteseknek ugyan van saját mozgásterük, de ez nem teljeskörű, például nyilvános jelentés kiadására önállóan nem jogosultak, illetve alkotmánybírósági indítványt sem nyújthatnak be. Mindez a másik oldalról azzal jár, hogy a biztoshelyettesi portfólió intézkedései is a főombudsmanon mennek keresztül, aki végül itt is a szűk keresztmetszetté válik a jogvédelemben.

Ne legyen félreértés, nem a sok munka miatt kellene sajnálni az ombudsmant. Az is igaz, hogy egy adott szintig kellő bizalommal, szakmai munkával és tudatos szervezet-építéssel sok mindent menedzselni lehet. Súlyos társadalmi, gazdasági és politikai krízisek idején azonban, amikor még az erőforrások is végesek, elvonhatják a figyelmet pont a lényegről. A legértékesebb erőforrás ebben a tekintetben éppen az ombudsman figyelme, fókusza.

Létezik-e az ombudsmani jogvédelem xG-je?

A másik kérdés, hogy vajon lehet-e a mérni az ombudsman teljesítményét és különösen a hallgatását: indokolt-e mindent összevetve az, amit csinál jogvédelem címén vagy csak alibi. Mit kellene ehhez megnéznünk? Hányan fordultak hozzá egy adott évben, hány jelentést adott ki az ombudsman, hány jogi ajánlást fogalmazott meg? Vagy ami még érdekesebb, mennyire volt eredményes, hogyan teljesítették a javaslatait az érintett állami szervek? Vagy ettől még lehet alibizni, vagy ellenkezőleg: olyan dolgot kérünk számon, ami nem rajta múlik.

A fociban az utóbbi évtizedben egyértelműen az adatalapú elemzés dominál, nem érzésből, hanem pontos információk nyomán tudatosan monitorozzák a csapat teljesítményét, ennek az egyik legismertebb eleme az xG mutató. Az xG, vagyis várható gólok mutató egy olyan statisztikai mérőszám, amely azt próbálja megjósolni, hogy egy csapat adott lövési helyzete milyen eséllyel eredményez gólt. Az xG mutató célja az, hogy pontos képet adjon a csapatok vagy játékosok teljesítményéről, függetlenül a ténylegesen megszerzett gólok számától. De vajon lehet-e az ombudsmani jogvédelemnek olyan mérőszáma, mint ez a mutató?

Talán azt túlzás állítani, hogy lenne egy tökéletes O(mbudsman)xG algoritmus, de vannak olyan tényezők, amelyekre egy elemző itt is támaszkodni tud.

Például árulkodó, és egy szakértő szemnek azonnal feltűnik a proaktivitás (vagy annak hiánya): hivatalbóli vizsgálatok száma, azok tárgya és a relatív újszerűsége, aktualitása (pl. a digitális tér, mesterséges intelligencia alapjogi kihívásai). Érdekesek lehetnek az állami szerveknek címzett rendszerszintű, különösen a jogalkotási típusú ajánlások aránya az összes javaslaton belül és számítanak az alkotmánybírósági eljárás kezdeményezések. Sokat elárul például az, hogy van-e utólagos monitoring, utóvizsgálat arról, hogy teljesültek-e az ajánlás nyomán tett hatósági ígéretek, hiszen azok jogilag nem kikényszeríthetőek. Végül igencsak árulkodó, hogy az ombudsman foglalkozik-e bármilyen szinten és formában társadalmi szemléletváltás előmozdításán, pl. egy sérülékeny csoport tekintetében, segíti-e a jogsértések megelőzését, a jogok megismerését. Lehetne még folytatni, de ez is azt mutatja, hogy nem transzcendens dologról, hanem elemezhető, professzionális szakmai tevékenységről van szó. Ha ilyen szemmel nézzük meg az elmúlt félév vagy akár év biztosi tevékenységét, akkor azt láthatjuk, hogy inkább a nullához közelít az az “OxG” érték, ami az érdemi tevékenységet méri.

Az alapvető jogok biztosa már több mint egy évtizede Magyarország ún. nemzeti emberi jogi intézménye és emellett több területen független jogvédelmi mechanizmusként jár el. Így óhatatlanul nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is monitorozzák a munkáját. Vannak olyan létező nemzetközi emberi jogi standardok is, amelyek mérceként szolgálhatnak az intézmény jogi megítélésében.

Az alapvető jogok biztosát 2022-ben a Nemzeti Emberi Jogi Intézmények Világszövetsége leminősítette, a korábban elnyert „A” státuszból „B” státuszba sorolta.

A szervezet mindezt a függetlenségének hiányával, a tevékenységével kapcsolatos súlyos aggályokkal indokolta főként, itt is elsősorban nem a státuszvesztés ténye, hanem az okai lehetnek főleg beszédesek. Még akkor is, hogy nem mindenre van közvetlenül ráhatása az ombudsmannak (pl. a biztos kiválasztásának törvényi szempontjaira). Focis hasonlattal élve, nem maga a kiesés fáj, hanem annak a módja és különösen az, mintha a biztosi intézmény az utóbbi években végleg lemondott volna a visszajutás kiharcolásától.

Várakozni tilos – a jelen ombudsmanjának sürgető újraépítése

A leírtak fényében most nem a jövő, hanem a jelen ombudsmanját kellene újragondolni és újjáépíteni, a feladat pedig több mint sürgető. A választásokat követően olyan széles felhatalmazással bíró parlament és kormányzat kezdi meg a munkáját, amely mellé alkotmányosan legalább ilyen erős és hatékony kontroll intézményeket kell rendelni.

Az ombudsman reformját pedig semmi esetre sem szabad a folyamat végére hagyni és – ha erről döntés születik – nem állhat meg a folyamat konkrét személyek felmentésénél és újak beiktatásánál.

Első lépésként véget kell vetni az egybiztosos modellnek, önálló felelősségű és hivatalú szakombudsmanok kellenek, köztük egy új gyermekjogi biztos, az egyenlő bánásmód hatósági védelmét pedig oda kell tenni, ahová való, egy független hatósághoz. Meg kell vizsgálni, hogy a független jogvédelmi mechanizmusok rendszerébe hogyan kapcsolhatóak be a civilek, egyes hatáskörök működhetnének-e más intézményi keretben. Világossá kell tenni, hogy az ombudsmani tevékenység nem csak értékelhető lehet, hanem értékelni is kell, amely során a biztosok nem bújhatnak a szerepfelfogás paravánja mögé. A reális elvárások közé tartozik az intézményi nyitottság, az európai alapjogi párbeszédhez való kapcsolódás és a társadalmi aktív szemléletformálás, a folyamatos támogató jelenlét.

A gyorsaság melletti érveket nem a bizalmatlanság mondatja, hanem a tényszerűség. Az előttünk álló időszak az európai integrációba való visszailleszkedés mellett a hatékonyabb, a polgárt szolgáló állam visszaépítése lesz, ahol nem biztos, hogy minden pillanatban az emberi jogi szempontok fognak dominálni, erre számítani kell.

A jól felépített, strukturált párbeszédre és professzionális jogvédő munkára képes, a buborékból kilépő, a “rá költött” közpénzt hatékonyan használó, önmagát monitorozó és folyamatosan tanuló ombudsmanok annak biztosítékai, hogy az alapjogi szempontokat a közhatalom mindig komolyan vegye. Végül újra kell gondolni az ombudsmanokkal kapcsolatos szakmai és társadalmi diskurzust is. Nemcsak kizökkenteni kell az időt, hanem a kizökkent intézményt is helyre kell tolni.