[Ez a blogbejegyzés Somody Bernadette, Mécs János és Pozsár-Szentmiklósy Zoltán „El lehet-e mozdítani hivatalukból a közjogi tisztségviselőket, és ha igen, hogyan?” címmel a qubit.hu-n 2026. júniás 2-án megjelent cikkének utánközlése. A qubit.hu szerkesztőségével való megegyezés alapján a portálon megjelenő esszéket egy hét után a tanszéki blogon utánközölhetjük.]

Az alkotmányosság helyreállítása és az alkotmányos rendszer megerősítése nagyszabású társadalmi és politikai feladat. Miközben a gyakorlati kérdések (kit, hogy lehet elmozdítani, mihez milyen többség kell, stb.) sürgetők lehetnek, átfogó és világos gondolkodási keret nélkül az ezekre adott válaszok könnyen esetlegesek, ellentmondásosak vagy rövidlátók maradhatnak. Az ELTE Alkotmányjogi Tanszék oktatóinak célja, hogy áthatóvá és megvitathatóvá tegyék ezt a gondolkodási keretet. Csak így dönthető el felelősen, hogy egyáltalán milyen kérdéseket érdemes feltenni, milyen szempontokat kell mérlegelni, és hogyan függnek össze egymással az egyes döntések. Szeretnénk megmutatni, hogy az alkotmányosság nem csupán közjogi technika, és nem is csak alkotmányjogi kérdés. Nem elég jó jogszabályszövegeket írni vagy jó intézményi megoldásokat kitalálni. Számít a demokratikus nyilvánosság, a társadalmi részvétel, a bizalom, és az is, hogy az emberek mennyire érzik a sajátjuknak az alkotmányos rendet. Az alkotmányosság csak ezekkel együtt válhat tartóssá. Közös alapunk az európai alkotmányos hagyomány, a jogállamiság és a plurális demokrácia tisztelete. Fontosnak tartjuk ugyanakkor azt is, hogy e közös alapok mellett helye van a szakmai vitának. Az írások ezért közös értékekből indulnak ki, de eltérő, akár egymással versengő álláspontokat is megjeleníthetnek. Az esszésorozat első része, Somody Bernadette írása itt olvasható.

Magyar Péter miniszterelnök többször egyértelművé tette: a Tisza-kormány elvárása, hogy a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság elnöke, a Kúria elnöke és más alkotmányos tisztségviselők távozzanak hivatalukból. Ha nem mondanak le, akkor eltávolítják őket. Mivel pedig az eltávolítás csak valamilyen közjogi intézkedéssel történhet, meg is indult a kérdésről az alkotmányjogi vita. Ez a vita két fő kérdés körül forog: egyrészt, hogy milyen jogi-technikai megoldással valósítható meg az eltávolítás. Másrészt, hogy milyen magyarázat teheti ezt alkotmányosan indokolttá és elfogadhatóvá.

Viszont így a közjogi vitákban a gombhoz varrjuk a kabátot: a kérdések helyes sorrendje pont fordított. Először a kormányzatnak kell világossá tennie, hogy milyen célból és milyen felhatalmazás alapján készül ezekre az intézkedésekre, mi az elmozdítás indoka. Alkotmányjogi oldalról arról tudunk állást foglalni, hogy ez a cél és indokolás milyen tartalmi és eljárási garanciák mellett valósítható meg, vagy akár azt kimondani, hogy az adott cél alkotmányos eszközökkel nem teljesíthető.

Az alkotmányos igazolhatóság kérdése jogosan merül fel. Mégpedig azért, mert az alkotmányosan függetlennek tételezett tisztségviselők (köztársasági elnök, főbírók stb.) mandátumának idő előtti megszüntetése mindenképpen feszültségbe kerül egyes klasszikus alkotmányos elvekkel. Az ilyen tisztségek betöltői jogállamban ugyanis elmozdíthatatlanok: megbízatásuk csak törvényben előre meghatározott, szűken megszabott feltételek mellett szűnhet meg. De semmiképp nem a kormányzat – vagy akár a társadalom – elégedetlensége miatt. Ez természetesen nem a tisztségeket betöltő személyek érinthetetlenségét szolgálja, hanem az intézmények függetlenségének egyik alapvető garanciája.

Az elmozdíthatatlanságot garantáló szabályok ma hatályban vannak. Formálisan persze alkotmánymódosítással – amihez a kétharmados többség megvan – teremthető kivétel. A formális jogszerűség azonban nem semlegesíti az egypárti alkotmánymódosítással szembeni alapvető kritikát, ami a Fidesz által keresztülvitt alaptörvény-módosítások kapcsán már annyiszor megfogalmazódott. Hiszen ez éppen abból fakad, hogy az alkotmány a kormánypárt politikai szándékának végrehajtási eszközévé válik.

1. A bizonyítás terhe a kormányon van

Kezdjük az eljárási szempontokkal. A közjogi szereplők mandátumának idő előtti megszüntetése rendkívül kényes kérdés, ezért a kétharmados többséget terheli annak bizonyítása, hogy az elmozdításra feltétlenül szükség van. Először tehát a kormányzatnak kellene világossá tennie, hogy milyen célból és mire alapozva kívánja az érintett közjogi tisztségviselők elmozdítását. A cél meghatározásának felelőssége a kormányzaté.

Az indokolással szemben alapvető elvárás, hogy őszinte legyen. Felvetődtek a direkt elmozdításnál „okosabb” technikai megoldások: közvetlen államfőválasztás, az Alkotmánybíróság átszervezése vagy éppen az alkotmánybírákra vonatkozó életkori feltételek megváltoztatása. Ezek magukkal vonnák a hivatalban lévő tisztségviselők megbízatásának végét, sőt – ellenkező bizonyításig – feltételezhetjük, hogy elsődleges céljuk éppen ez lenne. Ha a kormányzat ilyen kerülőutakon akar eljutni a közjogi tisztségviselők elmozdításáig, nem iktatja ki, csak elfedi a problémát. Így az esélye is elvész annak, hogy arra alkotmányosan védhető megoldás szülessen. Az ilyen megoldásoknak van egy további ára is. Az átszervezéssel létrehozott intézményi megoldás nem egyszeri technikai eszközként működik, hanem velünk marad a későbbi, átfogó alkotmányozás időszakára is. Ezek a megoldások előre eldöntenek vagy legalábbis erősen pályára állítanak olyan alapkérdéseket – a köztársasági elnöktől az Alkotmánybíróság jogállásáig –, amelyeket normális esetben egy átfogóbb alkotmányozási folyamatra kellene nyitva hagyni.

Másrészt elvárhatjuk, hogy az indokolás kellően részletes és tényszerű legyen. Részletesen be kell mutatni az elmozdítás célját, és azt, hogy az adott közjogi szereplő tekintetében konkrétan milyen tényezők támasztják alá, hogy az eltávolítás indoka valóban fennáll.

Csak őszinte és részletes indokolás alapján tudja a jogi érvelés a feladatát ellátni. Ez ugyanis nem a politikai döntés utólagos megindokolása, hanem annak vizsgálata, hogy a kormányzat által megjelölt cél megvalósítható-e alkotmányosan elfogadható jogi eszközzel, és hogy milyen jogi feltételek és garanciák mellett valósítható meg.

2. Mi indokolhatja az egyes szereplők elmozdítását?

Nézzük most meg, hogy tartalmi értelemben milyen érvek hozhatók fel az elmozdítások mellett, és ezek alkotmányosan hogyan értékelhetők. A politikai és közéleti diskurzusban több ilyen indok is felmerült: az adott szereplők egy „bűnös rendszerben” kerültek megválasztásra; nem látták el alkotmányos funkcióikat; szabotálhatják a demokratikus helyreállítást. A különféle célokból azonban jelentősen eltérő alkotmányos válaszok következhetnek az eltávolítások megvalósíthatóságára nézve, érdemes tehát szétszálazni őket.

Felmerülhet az, hogy egy kalap alá véve az előző rendszerben megválasztott közjogi szereplőket, azzal érvelnek, hogy mivel ezek egypárti, önkényes, hatalomkoncentrációt elősegítő kinevezések voltak, ezért illegitimek. Ez a megközelítés nem alkalmaz egyedi mérlegelést, hanem a rendszer vélt vagy valós illegitimitásából kiindulva lényegében elkerüli az eltávolítások érdemi tartalmi igazolásának terhét.

Meglátásunk szerint azonban könnyebb jogállami keretek közé illeszteni az olyan megközelítéseket, amelyek egyenként vizsgálják a közjogi szereplőket és az elmozdításuk lehetséges indokait. Az indokok alkotmányos értékelését segíti, ha egy skálára helyezzük őket. A skála egyik végén a múltat értékelő, retrospektív érvek vannak. Ezek abból indulnak ki, hogy a politikai közösség jogosan kéri számon a közjogi szereplőkön a múltbeli mulasztásokat, és azt, hogy egy nem demokratikus rendszer működéséhez asszisztáltak. Ilyen érv lehet például az, hogy az adott szereplő méltatlanná vált az adott tisztség betöltésére. Tisztán retrospektív igazolás esetében az elmozdítás lényegében az igazságtételt szolgálja: a múltbéli bűnökért erkölcsi elégtételt nyújthat a társadalom számára. Alkotmányossági szempontból viszont az ilyen típusú igazolás nehezebben támogatható, ugyanis az igazságosság olyan szubjektív fogalom, amelynek használata veszélyes vizekre visz minket.

A skála másik végén a jövőbe néző, prospektív érveket találunk. Például, hogy az adott közjogi szereplő megakadályozhatná a demokratikus visszaépülést: az Alkotmánybíróság megsemmisíthet egyébként alkotmányos törvényeket, a köztársasági elnök visszaélésszerűen késleltetheti például a költségvetés elfogadását. Ebben az esetben a jövőbe tekintünk, és az alkotmányos intézményrendszer működőképességére, az azt ténylegesen fenyegető veszélyek elhárítására fókuszálunk. Ez a megközelítés alkotmányosan könnyebben alátámasztható, ugyanakkor az a nehézsége, hogy feltételezésen alapul: vajon abból a körülményből, ha egy szereplő az elmúlt tizenhat évben igazodott a kétharmados többséghez, szükségképpen következik-e, hogy most a jogállami működés kerékkötője legyen?

A két végpont közé helyezhetők el azok az indokolások, amelyek kombinálják a retrospektív és prospektív megközelítést: a múltbeli cselekedetek alapján vonnak le a jövőbeli alkotmányos működésre vonatkozó következtetéseket. Ilyen az az érv, hogy az adott szereplő múltbeli tevékenysége („méltatlansága”) miatt nem élvez már közbizalmat, ami viszont elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy a jövőben ellássa alkotmányos feladatait. A köztársasági elnök alkotmányos funkciója, hogy a demokrácia működése felett őrködjön; az Alkotmánybíróság kikényszeríti az alkotmányt. Ezek a tevékenységek időről időre óhatatlanul szembe mennek a kormányzat érdekeivel. Azonban, ha nincs közbizalom irántuk, akkor még ha őszinte céljuk is az alkotmányosság védelme, társadalmi bizalom és tekintély hiányában nem tudják ellátni a feladataikat. Ha fellépésük nem hiteles, ha döntéseiket a társadalom nem fogadja el, a döntések érvényesülése sem várható el, akkor sem, ha azok az alkotmányosságot szolgálnák. Például hogyan lesz elvárható egy független bírótól, hogy kövesse a társadalmi hitelét vesztett Alkotmánybíróság iránymutatását?

Szintén a két végpont között van az a gondolat, hogy az adott közjogi szereplő múltbeli magatartása alapján alkalmatlan arra, hogy a jövőben ellássa alkotmányos funkcióit. Vagyis nemcsak a közbizalom, de a képesség is hiányzik: feltehető, hogy ha valaki hosszú évekig nem gyakorolta a hatásköreit, vagy visszaélt velük, akkor nem várható, hogy ebből a szervilis hozzáállásból ki tud lépni. Az a kérdés, hogy egy alkotmányos intézmény érdemben ellátja-e a valódi funkcióját, a jog eszközeivel is vizsgálható, amire számos példát kínálnak a Velencei Bizottság állásfoglalásai, a szakmai szervezetek jogállamisági jelentései, európai bírói fórumok döntései és a jogtudományi munkák. Ez a megközelítés tehát a múltbéli tevékenység alapján az „alkalmatlanság” problémáját helyezi előtérbe, és arra a következtetésre jut, hogy az alkotmányos funkciónak megfelelő működés helyreállítása miatt szükséges a beavatkozás.

Mindemellett nem elegendő azt bizonyítani, hogy a fentiek közül valamelyik cél feltétlenül szükségessé teszi adott közjogi szereplő elmozdítását; az intézkedésnek a céllal arányosnak is kell lennie. Vagyis van annak jelentősége, hogy adott közjogi szereplő tevékenysége vagy éppen tétlensége milyen súlyú társadalmi igazságtalansághoz vezetett, mekkora a lehetősége és kockázata annak, hogy akadályozza majd a demokratikus működést, milyen mértékű a közbizalom elvesztése, vagy milyen kiterjedt a diszfunkcionális működés. Egy arányossági elvű megközelítésben ezeket a szempontokat kell összemérni azzal a kockázattal, amit egy ilyen rendkívüli beavatkozás (az elmozdítás) jelent az alkotmányos intézményrendszer egészének működésére, integritására és hitelességére nézve. Szintén figyelembe kell venni a mérlegelés során, hogy ezek a lépések egyúttal precedenst teremthetnek jövőbeli, hasonló beavatkozások számára – ezért is kiemelten fontos, hogy a kormányzat a célokat és az adott lépést igazoló körülményeket transzparenssé tegye.

3. Két példa: köztársasági elnök, Alkotmánybíróság

A különböző intézményekhez ráadásul eltérő érvelések illeszkedhetnek. Nézzük meg ezt két példán keresztül.

A köztársasági elnök fő alkotmányos feladata a nemzet egységének kifejezése. A funkciója maga az a széles körű bizalom és tekintély, amit a társadalom részéről élvez. Az államfői intézmény esetében a tisztséget betöltő személy társadalmi hitelességének megroppanása valóban veszélyeztetheti azt, hogy az intézmény betöltse alkotmányos rendeltetését. Ilyen értelemben a köztársasági elnök esetében a retrospektív érvek óhatatlanul prospektívvá is válnak – a méltatlanság megállapítása nemcsak a múltbeli cselekményekhez kapcsolódó felelősség megállapítására szolgál, hanem azt is alátámaszthatja, hogy adott személlyel az államfői intézmény a továbbiakban működésképtelen.

Az Alkotmánybíróság legfőbb feladata, hogy a kormányzattal szemben jogi úton kikényszerítse az alkotmányos előírások betartását, és megvédje a kisebbségben lévők jogait is. Ennek érdekében minden lehetséges eszközzel garantálni kell, hogy az alkotmánybíráknak ne kelljen tartaniuk attól, hogy érintheti a megbízatásukat, hogy tetszik-e a kormányzatnak vagy akár a társadalom többségének az, amit csinálnak. Éppen ezért az elmozdításuk nem dönthető el pusztán retrospektív módon. Annak vizsgálata mellett, hogy korábban ellátták-e alkotmányvédelmi feladataikat, lényeges kérdés, hogy ebből következik-e, hogy a jövőben – akár személyes alkalmasságuk, akár társadalmi elfogadottságuk hiánya miatt – sem lesznek képesek rá.

A köztársasági elnök esetében már némileg tisztábban látunk, a többi szereplő esetében viszont a kormányzat pontos céljairól és indokairól inkább csak találgatunk. Nem zárható ki, hogy az eltávolításokat megvalósító közjogi intézkedések tervei már el is készültek. De még ebben a helyzetben is van mód arra, hogy a kormányzat világosan és közérthetően megnevezze az egyes eltávolítások célját és indokait, elmagyarázza, hogy a választott intézkedések miként szolgálják ezeket, majd meghallgassa a civil és szakmai álláspontokat. Alkotmányosan elvárható annak a világos magyarázata is, hogy az esetleges rendkívüli intézkedéseket követően mi garantálja majd az érintett intézmények esetében az alkotmányos funkciónak megfelelő és a közbizalmat hosszú távon fenntartani képes működést. Egy parlamenti iromány és egy parlamenti vita ezt nem képes pótolni. Erre ezért a legsürgősebb eljárásban is kell időt és lehetőséget találni.

Somody Bernadette

Mécs János

Pozsár-Szentmiklósy Zoltán

(Kép forrása: https://www.parlament.hu/-/osszefoglalo-az-orszaggyules-tavaszi-ulesszakanak-mukodeserol)