Gondolatok a 3322/2024. (VII. 29.) AB határozatról

Az Alkotmánybíróság az egyik 2024-es határozatában, a hozzá benyújtott alkotmányjogi panasz nyomán megsemmisítette egy gyermektartásdíj megállapítása iránti perben hozott bírósági ítéleteket. A testület szerint az ügyben eljáró bíróságok nem voltak figyelemmel az ügy alapjogi érintettségére, nem tárták fel és vizsgálták érdemben azt, hogy a polgári jogi jogvitán túl az ügyben alapvető jogok, a kapcsolattartáshoz való jog és a magánszférához való jog közti konfliktus áll fenn.  A többséghez tartozó egyes alkotmánybírák pedig úgy látták, hogy a döntés indokolása további meggyőzésre szorul, így érveiket a párhuzamos indokolásukban bontottak ki. A különvéleményt megfogalmazó alkotmánybírák azonban markánsan más álláspontra helyezkedtek. Amellett érveltek hosszabban-rövidebben, hogy az Alkotmánybíróság az ügy elbírálásakor túllépett felülvizsgálati hatáskörén, egy szakjogági kérdésben indokolatlan módon foglalt állást és semmisített meg bírósági ítéleteket.

Az alkotmánybírósági döntés már csak az említett vita miatt is érdemes lehet a figyelmünkre ebben az elsőre kissé banális ügyben. Valójában azonban az alkotmánybírói nézeteltérésnél azért jóval többről van szó.

A határozat többségi és kisebbségi érvelése rámutat az alkotmánybíráskodás és az alapjogvédelem több olyan kulcskérdésére, amit e cikk körül kíván járni.

Így például, hogy mely morális elvárások, jogi követelések ismerhetőek el és érvényesíthetőek alapjogi igényként. Vagy éppen azt, hogy a bíróság által eldöntött szakjogági kérdést (jogvitát) mikor kell dedikáltan alapjogi dimenzióban kelljen vizsgálnunk.

Valamit valamiért?

Sokak egyik kedvenc komfortsorozata a mai napig a 2000-es évek elején készült Szívek Szállodája (Gilmore Girls), amelynek a kiindulópontja és visszatérő konfliktusforrása egy alku volt. A 16 éves Rory-t felveszik a Chiltonba, egy elit középiskolába, hogy később bekerüljön álmai iskolájába, a Harvard Egyetemre. A Rory-t egyedül nevelő Lorelai azonban nem tudja kifizetni a tandíjat. Kénytelen tehetős szüleihez, Emily-hez és Richardhoz fordulni, akiket korábban, a terhessége idején otthagyott és akik ezért nem ismerik igazán az unokájukat. A megállapodás értelmében a nagyszülők állják az iskola költségeit, cserébe Lorelai-nak és Rory-nak péntek esténként náluk kell vacsorázniuk. Kicsit sarkítva a gyermek (unoka) „tartásért” (pénzügyi támogatásáért) cserébe rendszeres kapcsolattartást követeltek meg. Ebben az esetben persze egy önkéntes megállapodásról volt szó, nem valamilyen jog vagy igény bíróság előtti kikényszerítéséről az anyai nagyszülők részéről. De lehetett volna-e ebből az ügyből alapjogi igényérvényesítési konfliktus a Stars Hollow-i bíróság előtt, ha Emily viselkedése miatt 18 éves Rory nem tartja magát a pénteki kapcsolattartáshoz, de közben számít arra, hogy a Chliton-t nagyvonalúan tovább finanszírozzák a nagyszülők?

Az Alkotmánybíróság elé kerülő bírósági ügy tényállását végig olvasva pedig lehet olyan benyomásunk, hogy a valóság mutat hasonlóságokat az említett fiktív sztorival, szinte már képernyőre kívánkozna. Jelen esetben az érintett személy nagykorú, de egyetemista, így a különélő édesapja továbbra is tartásdíj fizetésére kötelezett. A polgári jogi szakirodalom kiemeli: a nagykorúság betöltése nem jelenti automatikusan azt, hogy a leszármazó tényleg képes önmagát eltartani, továbbtanulás esetén az ismeretszerzés pedig nem csak az egyén érdekeit szolgálja, hanem annak általános társadalmi haszna is van. A Polgári Törvénykönyv ezért előírja azt, hogy a továbbtanuló nagykorú, munkaképes gyermek – az önálló életpálya megkezdése érdekében – jogosult a tartásra, ha szükséges tanulmányai indokolt időn belüli folytatása érdekében arra rászorul és e továbbtanulási szándékáról a szülőt tájékoztatja. A tartásnak vannak további feltételei, illetve lehetősége van a kötelezettség alóli mentesülésre.

A vizsgált ügyben a kötelezett apa és a jogosult nagykorú lánya – sőt más személyek, családtagok – között rendszeres a vita, a konfliktus, feszültség, amely a sértegetéstől a fizikai atrocitásáig jutott. A kapcsolat annyira megromlik, hogy az egyetemista lány nem tart kapcsolatot az apjával, aki erre válaszul úgy dönt, hogy akkor ő meg nem fizet gyermektartást. Valamit valamiért. Amikor az egyetemista lány (és édesanyja) a bíróságtól kérik a gyermektartás végrehajtását, a felperes apa arra hivatkozik, hogy a lánya a kapcsolattartás negligálása miatt érdemtelenné vált a tartásra. Az alperesek, a lány és az anyja ezzel szemben azon kimentési indokra hivatkoznak, hogy az apa jogsértő magatartása (így különösen a magánszféra-sértései) miatt a szülővel való kapcsolattartás elmaradása kellően megalapozott volt, jár a tartásdíj.

A bíróságnak a Polgári Törvénykönyv azon szabályát kellett értelmezni, amely szerint a nagykorú gyermek érdemtelen a tartásra akkor is, ha a tartásra kötelezettel kellő indok nélkül nem tart kapcsolatot.

A peres felek a teljes bírósági rendszert végigjárták az ügyükkel, a bíróságok pedig a vonatkozó polgári jogi szabályok alapján nem egységesen ítélték meg a kérdést. Az elsőfokú bíróság ítélete szerint fennáll a gyermektartási kötelezettség, a tények alapján igazoltnak látta a kellő indokot, mint kimentést: szerinte nincs érdemtelenség. A másodfokon eljáró törvényszék és a felülvizsgálati eljárást lefolytató Kúria más jogi következtetést vont le a tényekből. Szerintük ugyanis az irányadó bírósági gyakorlat nyomán összességében a felperes apa magatartása, viselkedése nem volt olyan súlyos, amely miatt a lánya a kapcsolattartási kötelezettségét figyelmen kívül hagyhatta volna. Kifejezetten kiemelték azt az elemet, hogy a kimentés indokot szűken kell értelmezni, a tartásra köteles szülő nem lehet csak „pénzforrás”. Utaltak arra, hogy a Polgári Törvénykönyv a polgári jogi (családjogi) jogviszonyok szintjén egyértelművé teszi: a nagykorú gyermek részéről a kapcsolattartás nemcsak morális kötelesség, hanem egy világos és számonkérhető kötelezettség.

A többségi döntés és az ügy alapjogi-kiegyenlítési dimenziója

Az alperes anya és lánya alkotmányjogi panaszukban az Alkotmánybíróságtól kérték a bírósági döntések (az abban szereplő jogértelmezés) felülvizsgálatát és megsemmisítését. Álláspontjuk szerint a bíróságok nem vették kellően figyelembe, hogy milyen bánásmódot kellett elviselniük a tartásdíjért, ami az alapjogaikat, így különösen magánszférához való jogukat sértette. Az Alkotmánybíróság meglátta az ügyben az érdemi alkotmányjogi kérdést és befogadta az alkotmányjogi panaszt.

A testület úgy határozta meg a felülvizsgálat során az ügy alkotmányjogi szempontból releváns kérdését, hogy kiüresítette-e az alapjogok érvényre juttatását az a bírósági jogértelmezés, amely szerint a lánynak a tartásra kötelezett apa magatartása ellenére, azt eltűrve kellett volna keresnie és tartania vele a kapcsolatot.

Az Alkotmánybíróság elemezte, hogy a bíróság felismerte-e az ügy alapjogi érintettségét, relevanciáját, valamint eleget tett-e az azzal kapcsolatos kötelezettségeinek, fertárta-e az érintett alapvető jogok tartalmát.

Az Alkotmánybíróság azzal érvelt, hogy a nagykorú gyermek joggal tarthat igényt magánszférája tiszteletben tartására, a felnőttként kezelésre, míg a szülő arra, hogy a gyermekével a kapcsolata fennmaradjon. E kölcsönös igényeket pedig az Alaptörvényben elismert jogokként (magánszférához való jog és kapcsolattartáshoz való jog) azonosította, amelyeket egymásra tekintettel kell értékelni, korlátozni a méltányos kiegyenlítés jegyében. A bíróságok a “kellő indok” értelmezése azonban egyrészt nem voltak figyelemmel erre az alapjogi érintettségre, nem tárták fel azt, hogy a jogvitában mely alapvető jogok ütköznek. Másrészt egyoldalúan jártak el abból a szempontból, hogy közvetítés és kiegyenlítés helyett egyszerűen figyelmen kívül hagyták a nagykorú gyermek oldalán a magánélet szabadságát.

A határozathoz párhuzamos indokolást fűző Marosi Ildikó – és a hozzá csatlakozó Varga Réka – alkotmánybíró érvelésében még határozottabban mondta ki, hogy a bírói értelmezés a hivatkozott törvényi szabályok a nagykorú gyermek magatartására fókuszált, az azzal kapcsolatos tényeket túlértékelte. Álláspontja szerint az ügyben konkuráló alapjogi pozíciók vannak, a különélő szülő oldalán az a “méltányolható jog”, hogy a nagykorú gyermekkel kapcsolatot tarthasson, és a korlátozott kötelezettsége a gyermek tartására. A nagykorú gyermek korára tekintettel várhatja a szülőtől magánélete tiszteletben tartását, míg pénzbeli támogatást korlátozottan. Kiemelendő a párhuzamos indokolásból, hogy a gyermek életkorát (nagykorúságát) e kontextusban nem tartja lényegi szempontnak: szerinte “szüleinkhez, gyermekeinkhez fűződő kapcsolatunk nem korhoz, sőt nem is létü(n)khöz kötődik”.

A különvélemények és a döntés súlyos belső ellentmondásai

A különvéleményében Czine Ágnes – és a hozzá csatlakozó Handó Tünde – alkotmánybíró többségi határozat érvelésnek jóformán egyetlen elemével sem értett egyet. Ennek megfelelően a különvéleményben részletekbe menően fejtette ki, hogy álláspontja szerint miért, miben/hogyan téved a határozat, mivel az indítványt el kellett volna utasítani. Az első probléma – amin a határozat elegánsan átsiklik – az a “gyermek” fogalmának következetlen használata. Az ügyben a gyermek alapvető jogait meghatározó alaptörvényi rendelkezésnek és az erre alapított hivatkozásoknak nincs relevanciája, hiszen nem 18 év alatti személyről van szó, hanem a rokonsági kapcsolat kifejeződéséről.

A különvélemény arra is emlékeztet, hogy maga a jogvita egy nagykorú gyermek tartásával függ össze, akinek az esetében a tartási kötelezettség nem lehet tehát ilyen alapon alapjogilag védett igény. 

Czine Ágnes rámutat, hogy mindezzel szorosan összefügg, hogy az említett polgári jogi jogvitának nem az volt a tárgya, hogy a felperes megsértette-e az alperes magánszférához való jogát. A különvélemény rögzíti, hogy a bírósági gyakorlat, és ennek nyomán a polgári jogi kodifikáció alakította ki az ügyben a bíróság által követett szigorúbb kimentési mérce alkalmazását. A bíróságok értékelő tevékenysége nem lehet alkotmányos felülvizsgálat tárgya, ha az alapul szolgáló értelmezési szempontrendszer alkotmányos követelményeket nem sért. Minden idők egyik legrövidebb különvéleményében Salamon László alkotmánybíró pedig csak annyit jegyzett meg, hogy az indítványban felvetett kérdést szakjogi kérdésnek tartja, amely nem vet fel alkotmányossági problémát, így a határozatot nem támogatta.

Elemzés: méltányolható vagy alapjogi védelmet élvező igények?

Formalista módon azt is lehetne mondani, hogy az elismert alapjogi igény az lesz, amit az alkotmánybíróság ilyenként kimond (elismer, levezet, kiolvaszt) az alkotmány szövegéből, annak valamely alapjogi klauzulájából. Ennek tétje nem kevés, az alapjogi igények ugyanis a bíróságok és végső soron az alkotmánybíróságok előtt jogilag kikényszeríthetőek lesznek. Nem véletlen, hogy az ilyen elismert értelmezések – nem egyszer az “alapjogi aktivizmus” címkével ellátva – szigorú szakmai vizsgálatra, akár kritikákra számíthatnak. Könnyen beláthatjuk, hogy egy morális megfontolásból létrejött létező jogi (pl. polgári jogi) követelés alapjogi igénnyé konvertálása komoly megfontolást, következtes érvelést igényel.

Az alapjogi szempontok és mérlegelés mögöttesen természetesen visszaköszön az egész jogrendszerben, áthatják a szakjogági, így a családjogi szabályokat is. Az alkotmánybíróság nem azért van, hogy az ítéletek szakmai minőségbiztosításával foglalkozzon, azok szakmai megalapozottságát vizsgálja, azaz megfellebbezhetetlen szuperbíróságként jelenjen meg. Minél távolabbiak a vizsgált egyedi bírósági ügy alapjogi összefüggései, érintettsége annál meggyőzőbbnek kell lennie azoknak az indoknak, ami “áttöri a falat”, azzal, hogy alapjogi szintre hozza a kérdést. A polgári jogi és az alapjogi jogviszonyok alapvetően térnek el egymástól, az eltérő funkciókból, fogalmi alapokból pedig eltérő jogértelmezési elvek és technikák jönnek.

Az Alkotmánybíróság többségi érvelése a gyermektartásról és az arra való érdemtelenségről szóló polgári jogvitát más szereposztásban emelte alapjogi szintre, a kapcsolattartáshoz való jog és a magánszférához való jog közti konfliktusként keretezte újra. Megfeddte azért a bíróságot, hogy egy mellérendelt felek közötti vitában nem jól egyenlített ki ezt a konfliktust, látta a magánszférához való jogot, de annak sérelmével nem foglalkozott kellően. Vegyük észre, hogy az AB többségi érvelésében szinte semmi sincsen igazán a helyén, erre a Czine Ágnes különvélemény is hatásosan, egyben konstruktív módon igyekezett rámutatni.

A szülő oldaláról a határozat evidenciának veszi a gyermekkel való kapcsolattartáshoz való jogot. Önmagában megér egy komolyabb elemzést az az AB gyakorlat, amely elsődlegesen a különélő szülő, nem pedig a gyermek alapvető jogaként értelmezi a kapcsolattartást, holott a nemzetközi emberi jogi standardok és gyakorlat utóbbit támasztja alá. De még ha ezt el is tudnánk fogadni, nagyon erős kételyeink lehetnek annak kapcsán, hogy megengedhető-e, hogy egy autonóm felnőtt ember egy másik autonóm felnőtt emberrel szemben bármilyen módon az AB előtt jogilag kikényszerítse. Morálisan igazolható lehet a felnőtté vált gyermek kapcsolattartási kötelezettsége a szüleivel, a polgári jog körében pedig meg is követelhető akkor, ha a szülők a gyermeknek tartást fizetnek.

A kérdés itt azonban az, hogy bármennyire is méltányolhatóak ezen igény tartalma igazolhatóan konvertálhatóak lehet-e alapjogi igényként, ráadásul magánszemélyek között érvényesítve, horizontális hatályú módon.

A gyermek oldaláról a jogvita középpontjában a tartásra való jogosultság merült fel, de ezt még maga az Alkotmánybíróság sem minősíthette és nem is minősítette alapjogilag védett igényként, mivel nem talált mögötte semmilyen lehetséges alapjogot. Az indítvány logikáját magáévá téve ezért jobb híján az eddigi mellékszereplő magánszférához való jogot helyezte főszerepbe, azaz az alapjogi konfliktus másik serpenyőjébe. Megjegyzendő, hogy már csak az üzenete miatt azért itt is minimum vitatható az a mellékes állítás, hogy a magánszféra védelmére a gyermek alapvetően csak nagykorúsággal lesz valójában jogosult. Czine Ágnes alappal hívja fel a figyelmet arra, hogy itt nem egy személyiségi jogvita volt az ügy tárgya, nem arról volt szó, hogy a szülő a kapcsolattartáshoz való jogát magánszféra-sértő módon gyakorolta. A fiatal ebben az ügyben a gyermektartásra tartott igényt, nem a zavarásmentes magánszférára, a különélő szülő pedig mentesülni szeretett volna a kötelezettsége alól, nem pedig a nagykorú gyermekével való kapcsolattartását kikényszeríteni. 

Ha belegondolunk, akkor a keretezés is mesterséges jellegű: valójában nincsen mit és mivel kiegyenlíteni, ezek a jogosultságok ugyanis eleve nem állhatnak egymással szemben a gyakorlatban (ahogy ebben az ügyben sem). Így tehát azt a bíróságokon sem kellett volna ilyen alapon számonkérni. A különélő szülőnek lehetősége van arra, hogy a gyermekével való kapcsolattartási jogát kikényszerítse a bíróság előtt (persze a másik szülővel szemben). A személy a magánszférához való jogát sértő bármely másik személlyel, így akár a szülővel szemben ugyancsak bírósághoz fordulhat.

Ezen ügyeknek külön-külön lehet olyan alapjogi érintettsége, amely értő vizsgálata az Alkotmánybíróság feladata lehet, ahogy arra már volt példa.

Persze a polgári jog belső integritásának tisztelete, a szuperbíráskodás elkerülése, a szakjogági kérdésekbe kellő alkotmányos alap nélküli való be nem avatkozás mellett.