“Juror #11: We have a responsibility. This, I have always thought, is a remarkable thing about democracy… We have nothing to gain or lose by our verdict. This is one of the reasons we are strong. We should not make it a personal thing.”

(Reginald Rose: 12 Angry Men)

2026. június 19-én, pénteken nemcsak a magyar, hanem a világ alkotmánybíráskodásának eddigi történetében is példátlan események zajlottak le: a köztársasági elnök által benyújtott alaptörvény-értelmezési indítvány ügyében a 15 fős testületből hét alkotmánybíró kérte a kizárását, így az ügyet le kellett venni az Alkotmánybíróság napirendjéről. A szakmai elemzést nehezíti, ugyanakkor az izgalmat fokozza, hogy hivatalosan egyelőre keveset tudunk az eset teljes hátteréről, és még az is lehet, hogy az egész történetet nem is fogjuk megismerni. Ami viszont ezekkel a hézagokkal, fehér foltokkal együtt is kirajzolódik, arra nem túlzás azt mondani, hogy a magyar alkotmánybíráskodás súlyos működési válságát vetíti előre. De hogyan lehetséges, hogy az alkotmánybírák kevesebb mint fele blokkolni tudott egy ilyen fontos döntést, talán örökre? Miért kell az Alkotmánybíróságon kétharmad a határozatképességhez? Mikor kérheti a kizárását egy alkotmánybíró? Mi van, ha egyenesen heten zárják magukat a döntéshozatalból? Mi lehet a következmény rövid és hosszútávon? E cikk arra vállalkozik, hogy a mostani tudásunk, nyilvánosan hozzáférhető információk alapján az eset és a háttér megértéséhez megértéséhez támpontokat adjon.

Előzmények

A köztársasági elnök 2026. június 11-én érkeztetett indítványában az Alkotmánybíróságtól az Alaptörvény S) cikkének, R) cikk (1) bekezdésének, a 24. cikk (5) bekezdésének értelmezését kérte. Ez önmagában is érdeklődésre tarthat számot, mivel alaptörvény absztrakt értelmezésére irányuló indítvány benyújtására az Alaptörvény hatályba lépése óta nem került sor a köztársasági elnök részéről.

Az államfő összesen négy kérdést fogalmazott meg, amely az Alaptörvény módosításának fogalma, az alkotmánymódosító hatáskör tárgyi terjedelme, az Alaptörvény, mint a jogrendszer alapjának alkotmányos funkciója, valamint a megalkotásra vonatkozó eljárási követelmények alkotmánybírósági terjedelme tárgyában.

Érdekesség, hogy az elnöki AB indítvány szövege – annak ellenére, hogy az AB ügyrendje szerint nyilvánosnak kell lennie – nem szerepel a cikk megírásának időpontjában a honlapon (csak annak összefoglaló), és nem ismert az előadó alkotmánybíró személye sem. Mindez azért szokatlan, mert az Alkotmánybíróság teljes ülése a honlap tanulsága szerint 2026. június 22-i ülésnapon már tárgyalta volna a köztársasági elnöki indítványt.

Ahogyan arra cikkében Chronowski Nóra rámutat, az indítvánnyal a köztársasági elnök azt szeretné elérni, hogy az AB értelmezze újra az alaptörvénymódosítások alkotmányossági felülvizsgálatára irányuló hatáskörének korlátait. Az elnöki indítvány apropója, hogy a politikai nyilatkozatok szerint az Országgyűlés “személyre szabott” alaptörvény-módosítással szüntetné meg esetlegesen egyes alkotmányos intézmények vezetőinek megbízatását. A nem titkolt cél, hogy az Alkotmánybíróság ezen értelmezése révén kitágíthassa a jelenlegi szúk formai-eljárási felülvizsgálati szempontjait úgy, hogy a alaptörvény-módosítás tartalmi kérdésére (normatív vagy egyedi tartalom) is kiterjedhessen majd a jövőben. Az indítvány befogadhatósága és az azzal kapcsolatos érdemi döntés lehetősége, potenciális tartalma nagyon sok kérdést, problémát generál, ahogyan arra például a Jogtudományi Intézet blogján már említett Chronowski Nóra vagy Kulcsár Krisztián írása is felhívja a figyelmet.

Rekonstrukció – a szignálástól a napirendről levétel kommentálásáig

Itt és most viszont az indítvány nem túl hosszú alkotmánybírósági útja lehet érdekesebb a számunkra.

Egy absztrakt alaptörvény-értelmezési indítványnak – tartalmától, minőségétől függetlenül – mindig komoly súlya van, kivételes eszköznek számít, amelyet értelemszerűen az összes alkotmánybíróból álló teljes ülés tárgyal és hoz döntést róla.

Más indítványokhoz hasonlóan ezt is az Alkotmánybíróság elnöke szignálja ki az előadó alkotmánybíróra, aki előkészíti a határozat-tervezet, amelyet a teljes ülés elé kerülhet. Erre az eljárásra nem vonatkozik külön tételes eljárási határidő, mint például az alaptörvény-módosítás vizsgálata esetén. Abban azonban önmagában nincsen meglepő vagy gyanús, hogy – mint ahogyan jelen esetben – az ügy súlya és a válaszadási gyorsaság miatt gyorsan lezajlott a szignálás, és rapid módon el is készült a határozat-tervezet. Az Alkotmánybíróság teljes ülése először 2026. június 22-én tárgyalta volna a tervezetet, ami persze nem azt jelenti, hogy azonnal le is zárta volna az ügyet és döntést is hozott volna, de természetesen ezt sem lehet kizárni.

Nem tudjuk hivatalosan azt, hogy ebben a határozat-tervezetben milyen döntési javaslatok, alternatívák szerepeltek, milyen indokolással, kizárólag a reakciót ismerjük, méghozzá olyan erejűt, amire még nem volt példa. Az Alkotmánybíróság honlapján 2026. június 19-én közzétett hivatalos közlemény szerint

ugyanis az Alaptörvény értelmezésére irányuló, a köztársasági elnök által benyújtott ügyben 2026. június 19-én hét alkotmánybíró az ügy tárgyával összefüggő személyes és közvetlen érintettségére hivatkozással az alkotmánybírósági törvény szerinti kizárási okot jelentett be.

Így a fenti ügyben a teljes ülés nem volt határozatképes. Az Alkotmánybíróság elnöke mindezek alapján az ügyet határozatképesség hiányában az Alkotmánybíróság teljes ülésének napirendjéről levette. Mindez nem azt jelenti, hogy a testület visszautasította volna az államfői indítványt vagy lezárta volna az eljárását, hanem azt, hogy az ügyben nem lesz képes döntést hozni. Ahogyan azt látni fogjuk, ezzel az ügy a mostani Alkotmánybíróságon végleg befagyott.

Ezért is némileg meglepő, hogy a köztársasági elnök lakonikus közleményében azt emelte ki, hogy a köztársasági elnök tudomásul vette az alkotmánybírák döntését. Ezt követően azonban egy újabb, kissé zavarba ejtő lépésre került sor: az Alkotmánybíróság elnöke az AB honlapján – egy zárt testületi működéshez képest relatíve szokatlan lépésként – külön is kommunikálta saját álláspontját a helyzetről. Az AB elnöke a “személyes vélemény az alkotmánybírósági eljárás néhány kérdéséről” című négypontos, szűkszavú, de egyben sokatmondó közleményben leszögezte, hogy ha a köztársasági elnök vagy más jogosult Alaptörvény értelmezési indítvánnyal él, az nem sérti vagy veszélyezteti az alkotmányos rendet, ha pedig az Alaptörvény értelmezésére irányuló indítvány ügyében eljár az Alkotmánybíróság, az nem sérti vagy veszélyezteti az alkotmányos rendet, hanem az az alkotmányos párbeszéd része. Az elnök kiemelte azt is a közleményében, hogy az alkotmánybírók egyesbíróként, tanácsban vagy teljes ülésen, végzéssel vagy határozattal foglalnak állást egy indítványról, a személyes érintettség miatti kizártság bejelentése nem minősül ilyen döntésnek. Végül megjegyzi azt is, hogy a bírói függetlenség elve alapján az alkotmánybírók sem politikai, sem jogi értelemben nem vonhatók felelősségre, sem akkor, sem később az eljárásuk során hozott döntésük vagy kifejtett véleményük miatt.

A köztársasági elnöki indítvány, az Alkotmánybíróság napirendre tűzése és annak levétele is minden oldalról gyors, éles politikai kommentár kísérte, olyan erős kifejezéseket használva, mint alkotmányos válság, közjogi puccs vagy éppen az alkotmánybíráskodás legsötétebb napja. A bombasztikus kifejezések a rutinosabb közélet iránt érdeklődő polgárok számára nem nagyon tűnnek meglepőnek, itt azonban valóban példátlan esemény tanúi lehettünk.

Kétharmados határozatképességi előírása az Alkotmánybíróságon – quorum-dilemma

Érdemes először is kitérni arra, hogy az Alkotmánybíróság – más testületekhez hasonlóan – akkor lesz határozatképes, azaz akkor tud tárgyalni és dönteni az előtte fekvő ügyben, ha az elnök (vagy elnökhelyettes) és a hivatalban lévő tagok összesen kétharmada jelen van: ezek szerint legalább 15 alkotmánybíróból legalább 10 alkotmánybírónak jelen kell lenni. 2010 előtt pedig az alkotmánybírósági törvény azt írta elő, hogy 11 alkotmánybíróból legalább nyolc alkotmánybíró jelenléte szükséges. Mindez elsőre, a politikai típusú testületekhez, így a parlamenthez szokott szemünknek nagyon szokatlan megoldás lehet, ott ugyanis kivétel nélkül a képviselők többségének jelenléte kell a határozatképesség teljesüléséhez. Ehhez képest egy parlament esetében lehetnek egyszerű többséggel (azaz a jelenlévő képviselők többségével) vagy minősített többséggel meghozott döntések, pl. sarkalatos törvények.

Itt azonnal utalni kell arra, hogy az alkotmánybíróságok többsége jellemzően egyszerű szótöbbséggel hoz döntést a hatáskörükbe tartozó kérdésekben, kivéve a személyi kérdésekben, ahol minősített többséggel döntenek.

Az alkotmánybíróságok számára előírt, minősített, akár kétharmados többségű határozatképesség, a quorum mögött alkotmányjogi megfontolások állnak.

Az első, jellemző érv az alkotmánybíróság többségi törvényhozó hatalmat korlátozó, ún. counter-majoritarian szerepéből következő extra vagy különleges legitimációs igénye. Nem elegendő, hogy ha egy kis létszámú, véletlenszerűen jelenlévő többség döntene alapvető alkotmányossági kérdésben, az a kívánatos, hogy a döntés mögött a testület jelentős része álljon (ami elméletileg minősített többségű döntéshozatallal, valamely döntéshez ún. szupertöbbség előírásával is biztosítható lehet). Képzeljük el például, hogy egy 15 tagú alkotmánybíróságnál egyszerű többségű határozatképesség esetén már 8 alkotmánybíró jelenléte is elegendő lenne. Ha nincsen szupertöbbség, akkor pedig akár 5 alkotmánybíró dönthetne egy törvény alkotmányellenességéről, vagyis a teljes testület egyharmada is képes lehetne felülírni a parlament többségi döntését. Ezek az érvek pedig egy alkotmány kötelező értelmezésére irányuló indítvány elbírálására is igazak.

A kétharmados többségű határozatképesség mellett további elvi és praktikus szempontok is felhozhatóak, így annak biztosítása, hogy egy lényeges, komoly jogkövetkezményekkel járó döntés a teljes testület álláspontját tükrözze minél inkább, illetve védelmet nyújtson az eseti többségekkel és a stratégiai távolmaradással szemben. Az összehasonlító szakirodalom szerint a magasabb quorum-szabályok fő funkciója az, hogy elősegítsék a bírák közötti egyeztetést, ösztönözzék a kompromisszumot, mérsékeljék az ideológiai megosztottságot. A szabályozás mögött az a feltételezés áll, hogy az alkotmányossági kérdésekben nem csak az számít, hogy melyik álláspont kap többséget, hanem, hogy a döntés mennyire képes a testület szélesebb körű egyetértését kifejezni. A legtöbb esetben a határozatképesség inkább elméleti jelentőségű, mivel ritka az, hogy egy, különösen több alkotmánybíró nem vesz részt valamely ügy eldöntésében, mivel kizárták abból vagy önmaga kezdeményezi

Kiszállás az ügyből – az önkizárás lehetősége az alkotmánybírósági működésben

Önmagában a határozatképességi követelmény nem lett volna elég jelen esetben a dráma kibontakozásához, ugyanis a testület még 10 alkotmánybíróval is érvényesen tud döntést hozni, olyan pedig még nem fordult elő, hogy ilyen jelentős számú alkotmánybíró ne vett volna részt eleve egy ügy eldöntésében. Képzeljük el, hogy alkotmánybírák vagyunk és az általunk megismert, a teljes ülés napirendjére tűzött határozat-tervezettel nagyon nem értünk egyet. Ilyenkor sokféle stratégiát követhetünk, például bízhatunk abban, hogy érveink vagy kompromisszum-készségünk, vagy esetleg más alkotmánybírákkal való kooperációk révén megakadályozhatjuk, hogy többséget kapjon a szerintünk aggályos álláspont. Ha ez nem sikerül, akkor pedig még mindig írhatunk – akár más alkotmánybírákkal is közösen – elvi, részletes és dörgedelmes erejű különvéleményt, amivel akár majd formálni tudjuk a jövőbeli döntéseket, muníciót adhatunk az elemzéseknek, nyilvános térbe vihetjük a vitát.

Hét alkotmánybíró azonban ezúttal egészen más megoldást választott: egyszerűen kihátrált az ügy elbírálásából, az ügy tárgyával összefüggő személyes és közvetlen érintettség miatt a kizárását kérte.

Az alkotmánybírósági törvény idevágó passzusa szerint az indítvány elbírálásában nem vehet részt az Alkotmánybíróság azon tagja, akitől az ügy tárgyával összefüggő személyes és közvetlen érintettsége folytán az ügyben pártatlan, tárgyilagos, elfogulatlan döntés nem várható. Az Alkotmánybíróság tagja haladéktalanul be kell jelenteni az elnöknek, ha vele szemben kizárási ok áll fenn, aki ilyen esetben nem mérlegelhet. A kizárás nem gyakori, de nem is példátlan eset az AB működésében jellemzően akkor kerül rá sor, ha az alkotmánybíró az alkotmányjogi panasz eljárásban vizsgált bírósági döntés meghozatalában (pl. bíróként) vagy egy törvény megalkotásában (pl. parlamenti képviselőként) maga is közreműködött. Ilyen esetben logikus a kizárás kezdeményezése, mivel az előélet kihat az elfogulatlanságra. Lehetséges valamilyen az indítványozóval való személyes, hozzátartozói viszony miatt a kizárás kezdeményezése is.

Jelen esetben ilyen megszokott kizárási okok látszólag nem lelhetőek fel, legalábbis nehéz ilyenre következtetni az ügy tárgya (alaptörvény-értelmezés) alapján, nincsen olyan direkt előzmény vagy személyes kapcsolat ugyanis, ami meggyőzően indokolná a pártatlanság hiányát. Rendes bíróság esetében az elfogultság miatti kizárás kezdeményezése esetében a kizárás kérdésében a bíróság elnöke vagy a bíróság egy másik tanácsa hoz határozatot, ha a kizárás megalapozott, az ügyet egy másik bírónak vagy másik bíróságnak osztják ki. Egy alkotmánybíróság esetében ilyen megoldások nehezen férnek össze a működés és funkció garanciáival: nincsenek más alkotmánybírák, akik kijelölhetőek lennének és nincsen felettes szerv sem, amely felülvizsgálhatná érvényesen ezt az alkotmánybíró ezen döntését. Nem ab ovo lehetetlen persze, hogy a teljes ülés vagy akár az AB elnöke döntsön, azonban ez az alkotmánybírói függetlenség és működési integritás kapcsán kockázatos volna.

Fékek és súlyos döntések – a “kizárásos határozatképtelenség” következményei

Az Alkotmánybírósági elnökének közleménye arra utal, hogy egy alkotmánybíró esetében a kizárás kezdeményezése nem egyenlő azzal, mintha egy indítványról döntött volna, például azt elutasította volna, vagyis ez nem egy tartalmi-szakmai állásfoglalás. Jogos az a kérdés, hogy ha ezt még el is lehet fogadni elvileg, hogy a kizárás bejelentés valóban nem egyenlő a tiltalkozással, nem más-e a helyzet, ha erre kollektíven, ilyen nagy számban kerül sor. Nem túl valószínű, hogy ennyi egyedi véletlen személyes egybeesés egyszerre következzen be. Az önkizáráshoz folyamodó alkotmánybírák a határozatképesség blokkolásán keresztül a döbtést szerették volna megakadályozni, sajátos obstrukciós megoldást alkalmazva.

Ilyen súlyú személyes alkotmánybírói döntéshez három dolognak kell egyszerre teljesülnie: (1) az alkotmánybíró álláspontja szerint a határozattervezetben olyan súlyos aggályok vannak, amelyek miatt a döntésben való részvétel számára vállalhatatlan és (2) nem látja semmi esélyét annak, hogy a vitában meg tudja érvekkel/kooperációval akadályozni, hogy ez többséget kapjon és (3) legalább további öt alkotmánybíró “csatlakozni tud” a kizáráshoz. A döntés visszafordíthatatlannak, véglegesnek tetszik a hatályos törvényi szabályok szerint és magát az ügyet “semmisíti meg”, nem lesz róla érdemi vita és nem fog döntés születni sem most, sem később – legalábbis addig nem, amíg a jelenlegi tagokkal működik az AB. Ez egy rendkívül súlyos döntés, függetlenül attól, hogy mit gondolunk az ügyről tartalmilag.

Ahogyan a Ponyvaregényben Marsellus Wallace híres-hírhedt táskájáról, úgy a tárgyalni kívánt határozat-tervezetről sem tudjuk, hogy mi volt benne, de valami komoly dolognak kellett lennie. A következmények más szempontból is szinte beláthatatlanok: képes-e azok úgy működni tovább az Alkotmánybíróság, hogy a tagok jelentős része úgy érezte, hogy egy ilyen drasztikus eszközhöz kell nyúlnia.

Jelenleg semmi nem zárja ki, hogy hasonló ügyben az alkotmánybírák minősített kisebbsége újra használja az önkizárással való blokkolást, például ha egy alaptörvény-módosítás felülvizsgálatát kezdeményezné majd a köztársasági elnök. Nincsen arra még jó válaszunk, hogy ilyen esetben mit lehetne tenni az ügyben. 

Reginald Rose világhírű jogi drámájában az egyik esküdt képes meggyőzni a többi tizenegy esküdtet: meg kell bizonyosodniuk arról, hogy bűnös-e vádlott és ha súlyos, egyértelmű kétségeik vannak, akkor nem ítélhetik őt el. Az élőben zajló, tizenöt dühös emberrel zajló magyar alkotmánybírósági drámában hét alkotmánybíró úgy látta, hogy nem nyílik lehetőség az előtte fekvő ügyben érdemi vitára. A döntés súlyát, következményeit mindenki viseli.