2024 nyarán vitákat generált az a jogi szabályozás, amely a 2024/2025-ös tanítási évtől szűkebb keretek közé szorította a tanulók mobiltelefon-használatát az iskolákban. 2024 júliusában fogadta el az Országgyűlés a köznevelési törvény módosítását, ami lehetővé tette, hogy a Kormány rendeletben határozza meg a “használatban korlátozott tárgyak” körét. Ezeket a tanuló beviheti, de a tanítási nap folyamán csak akkor birtokolhatja, illetve használhatja, ha számára egészségügyi vagy pedagógiai célból engedélyezték. A 2024 augusztusában nyilvánosságra hozott kormányrendelet ilyen “használatában korlátozott tárgynak” minősítette a telekommunikációs eszközöket – különösen a mobiltelefonokat –, a kép- vagy hangrögzítésre alkalmas eszközöket, illetve az internetelérésre alkalmas okoseszközöket. A tilalomra vonatkozó szabályozás 2024. szeptember 1-én lépett hatályba.

Maga a törvénymódosítás a tilalom céljaként jelölte meg a tanulók a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez való jogának, az egészséghez való jogának érvényesülését, illetve az iskolai oktatás zavartalanságának biztosítását. A vita során hivatkoztak az újabb kutatási eredményekre, így különösen az UNESCO 2023-as jelentésére, a 2022-es PISA felmérésre: ezek a gyermekek iskolai mobileszköz-használatának káros egészségügyi, illetve mentális hatásaira hívták fel a figyelmet. A szabályozást érintő vita során a tilalom mellett érvelők hangsúlyozták azt az érezhető nemzetközi, sőt európai trendet, amelyek jegyében egyre több országban már korlátozták, vagy tervezik korlátozni valamilyen módon az iskolákban a tanulói mobileszköz-használatot. Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy az iskolák jelentős része a házirendjében eddig is korlátozta az információs és kommunikációs technológiai eszközök iskolai használatát, de a jogbiztonság azt kívánta, hogy egy egységes rendeleti rezsim jöjjön létre, amely valamennyi intézményre kötelezően vonatkozik.

A tanulók iskolai infokommunikációs eszközhasználatával kapcsolatos vita nem újkeletű, de az utóbbi években frissen publikált kutatási eredmények nyomán új lendületet kapott. A már említett UNESCO jelentés és a kérdéskörrel kapcsolatos nemzetközi szakirodalom alapján a magyar szabályozás pedig bizonyos értelemben illeszkedik az európai korlátozási trendbe, de ezen belül is a skála szigorúbb végét képviseli. Az eszköz-tilalmat ugyanis jogszabályi szinten írja elő minden iskolai szintre, valamennyi évfolyamra, tanulóra kiterjedően, általános jelleggel. A tiltás ráadásul az információs és kommunikációs technológiai eszközök teljes körére, vagyis nemcsak az okostelefonokra vonatkozik. A magyar megoldás végül – ami az egyik legnagyobb vitát váltotta ki – a végrehajtás körében kifejezetten előírja azt, hogy az oktatási intézményeknek be kell gyűjteniük a elektronikus kommunikációs eszközöket. A korlátozás ugyanakkor másik oldalról nem abszolút jellegű: megengedi azt, hogy pedagógiai vagy más, például egészségügyi okból a tanulók használhassák az eszközeiket. 

Külön elemzést is megérhet a bevezetés módja, gyorsasága, az előzetes konzultáció érdemi mivoltának, a tényleges, valódi társadalmi vitának, szabályozási próbaidőszaknak a hiánya. Hasonlóképp, már csak gyakorlati okokból is releváns a konkrét végrehajthatóság, a tilalom alkalmazásra vonatkozó problémák és aggályok, az elvétel és visszaadás, a tárolás, a jogi felelősség és mindezek adminisztrációja (amelyet alapvetően az intézményekre hárítottak). Jelen cikk középpontjában mégsem e kérdések állnak, hanem az, hogy

a hatályos magyar tilalom és egyben az európai államok részben hasonló tiltási logikája összeegyeztethető-e a gyermek alapvető alkotmányos és a Gyermekjogi Egyezményben elismert jogaival. 

Gyermeki jogok gyakorlása és korlátozása a digitális térben

A kérdésfeltevésünk elvezet minket ahhoz a nagyon releváns dilemmához, hogy mit gondolunk arról, hogy a gyermekeknek gyakorolhatnak-e alapjogokat a digitális térben, illetve ezen információs és kommunikációs technológiai eszközök használata összefügg-e ezzel a joggyakorlással. Az alapjogi joggyakorlásról való gondolkodás során nem hagyhatjuk figyelmen kívül a Gyermekjogi Egyezményből eredő olyan követelményeket, mint a gyermekek kibontakozó képességeinek elve, valamint a gyermek azon jogát, hogy a rájuk vonatkozó döntések során a véleményét meghallgassák és érdemben figyelembe vegyék.

Az első és talán legfontosabb kérdés, amit fel kell tennünk, hogy korlátozza-e a gyermek alapvető jogát és ha igen, akkor mely jogát a bevezetett tilalom. Ez egy kicsit “mindent vagy semmit” kérdés. A válasz tétje ugyanis, hogy ha nincs hivatkozható alapjog, akkor az jelentősen megnöveli az állami szabályozó mozgásterét. A megoldáskeresés során így legfeljebb a jogbiztonság követelményével, illetve az egyenlő bánásmód elvével összefüggő szempontokat kell tekintetbe vennie. Például nyilván ügyelnie kellene az alkalmazkodáshoz szükséges kellő felkészülési idő megadására, illetve nem tehet önkényes különbséget tanuló és tanuló között (például a nemük alapján). Lássuk be, e feltételeket azért nem igazán nehéz megugrani. Minden, ami ezen túl van, az tágabban vett szakpolitika, a végrehajtás hatékonyságának, alkalmasságának kérdését feszegeti. Minden olyan védelmi intézkedés megengedett lehet ebben a megközelítésben, amely a gyermek érdekében történik.

Amennyiben azonban arra jutunk, hogy a gyermek digitális alapjogai érintettek, ha körükben van gyakorolt alapjog, akkor azt korlátozni csak szigorú alkotmányos keretek között lehet. Így világossá kell tenni a jogkorlátozás legitim célját, indokát, a jogi megoldás kiválasztása során figyelemmel kell lenni arra, hogy olyan spektrumban legyen, amely szükségesnek és arányosnak minősül. A jogalkotónak mindezt igazolnia kell és adott esetben meg is védenie, hiszen a feltételek fennállása végső soron alkotmánybírósági kontroll alá vethető. A probléma, hogy e kérdésre általánosan nincsen egyértelmű, megfellebbezhetetlen válasz, európai konszenzus, világos jogalkalmazási gyakorlat vagy éppen szakirodalmi kánon. 

A digitális technológiák használata felveti a gyermekek digitális eszközökhöz, tartalmakhoz és szolgáltatásokhoz való jogának kérdését, ezek életkori vagy más korlátozását.

Az vitán felül áll, hogy a digitális technológiák rövid idő alatt képesek voltak úgy átalakítani a társadalmat, hogy a felnőttek és a gyermekek életének számos dimenziója átrendeződött az oktatástól az egészségügyig, a család működésétől a jövőbeli életesélyekig. A válaszadásra visszatérve, itt már maga kérdésfeltevés sem mellékes: a gyermekeknek, tanulóknak ugyanis nem a digitális eszközökhöz, azok használatához vagy birtoklásához lehet joga, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy a digitális infokommunikációs eszköz lehet-e a gyermek esetében alapjogi joggyakorlás, jog-megvalósítás platformja, eszköze, fóruma. E kontextusban nem csak a gyermeknek a digitális infokommunikációs eszközhasználatának veszélyei, kockázatai, illetve az azzal kapcsolatos védelmi kötelezettség létezhetnek. Ezen eszközök komoly szerepet játszanak számos alapvető jog, gyermeki jog érvényesítésében a digitális térben, legyen szó akár a magánélethez való jogról, információs önrendelkezésről, akár a tájékoztatáshoz való hozzáférés jogáról, vagy vélemény szabad kifejezéséről. A kérdés ott dőlhet el, hogy ezen eszközök használata helyettesíthető-e alternatív módon a joggyakorlás vonatkozásában, illetve elfogadható-e az adott eszköz, ezáltal az eszköz által megvalósítható joggyakorlás átmeneti, a tanítási időre kiterjedő megvonása, akadályozása.

A dinamikus gyermekfogalom és a tilalom igazolhatósága

A gyermekek joggyakorlásával kapcsolatban egy alapvető fogalom a gyermek kibontakozó képességeinek figyelembe vétele, amely lényegében annak az elismerését jelenti, hogy egész gyermekkora alatt tiszteletben kell tartani, biztosítani kell, ösztönözni kell a gyerek folyamatos fejlődését, növekvő autonómiáját az önálló felnőttkor felé. Felnőttként ugyanis csak úgy lesz képes önálló döntésre és felelősségvállálásra, ha erre a képességre szert tehet. Jelen esetben sem mindegy, hogy milyen életkorú, érettségű tanulókról van szó. Ahogyan a konkrét jogi szabályozás tekintetében Gyurkó Szilvia találóan megfogalmazta,

az általános tilalom egyszerűen egy kalap alá vesz minden tanulót, miközben a különböző korcsoportoknak  nagyon eltérő szükségletei vannak.

Az alsó tagozatba járó kisiskolásoknál indokolható lehet, hogy ha egyáltalán nincs saját digitális eszköz a zsebükben (táskájukban), a 16 évesnél idősebb, jellemzően középiskolába, szakiskolába járó gyermekek esetében már releváns szempont a digitális önrendelkezési jog és annak érvényesülése. Mindez pedig nem megy szembe semmilyen módon a jog előtti egyenlőség elvével, a jogbiztonsággal, hiszen különböző életkorban és iskolatípusban más-más korlátozás lehet konform.

Észre lehet venni azt is, hogy az iskolai eszköztiltás melletti érvelésben kibogozhatatlanul összegabalyodik két eltérő logikájú és alapú igazolás. Az első legitim cél a tilalom kapcsán a speciális iskolai környezetből, az oktatás zavartalanságának biztosításából, ha úgy tetszik a többi tanuló oktatáshoz való jogának biztosításából indul ki. Az órák, foglalkozások alatti, nem oktatási célú használat eltereli a tanulók figyelmét, akadályozza a tanítást, a többi tanulót is zavarja, vagyis itt a zavarás a valódi ok, ami valóban alátámasztható és ezt eddig sem engedték meg az iskolák és a tanárok, ezért is kellett pl. eltenni az órák idejére az eszközöket. A másik legitim cél nem ennyire kontúros: egyfelől megjelenik benne az, hogy a gyermekek mentális egészségére negatív hatással van a sok/korlátlan eszközhasználat (itt főleg a közösségi médiahasználatra gondolhatunk), másrészt ez a magányos tevékenység kicsit speciálisabban az iskolai térben a személyes társas kapcsolatokat, kapcsolódásokat is akadályozza, pl. a tanulók a saját eszközükbe “zárkózva” nem beszélgetnek egymással. Ezt támasztja alá, hogy a szünetekben sem lehet a tanulóknál az infokommunikációs eszköz. Az első érv mások jogait, az iskola sajátosságait emeli ki, a második részben az iskolai közösségre hivatkozik, de sokkal inkább a gyermek saját érdekével/jogaival érvel.

Megfogadható Laura Lundy azon tanácsa a gyermeki jogok tanulmányozása során, hogy érdemes egyet hátralépni, elgondolkodni azon, hogy miért kell a gyermekeknek az alapvető emberi jogok sajátos változataival rendelkezniük, illetve miben különböznek e jogosultságok a felnőttekétől, már ha egyáltalán különböznek. Egy másik lényegi kérdés, hogy amikor általában gyermekek és felnőttek jogainak megkülönböztetése felmerül, akkor konkrétan milyen gyermek az, akire gondolunk. A gyermekek jogainak érvényesülése vagy megsértése ugyanis mindig gyermek-, döntés- és kontextusfüggő természetű.

A gyermekekkel való bánásmód mércéje eszerint a koncepció szerint két kérdéssel írható le: vajon megtennénk-e ugyanezt egy felnőttel, ha nem, akkor miért vagyunk hajlandóak így bánni egy gyermekkel.

Képzeljük el, hogy ha minden felnőttnek, munkakörtől függetlenül a munkahelyen minden reggel munkakezdéskor le kellene adni az infokommunikációs eszközét és csak a munkaidő lejárta után adnák vissza azt. A vizsgált szabályozással analóg módon kivételesen csak akkor engednék meg, hogy a munkavállaló magánál tartsa az eszközt, ha azt a feladat vagy mondjuk egészségügyi okok indokolják. Mi elfogadnánk-e ezt? Tegyük fel, hogy hasonlóan érvelnének a tilalom mellett mint most a tanulók esetében, utalnának a saját jól felfogott érdekükre, mentális egészségükre, a munkatársakkal való kommunikáció fontosságára. Ha nem fogadnánk el mondjuk a magánszféránk védelmében, konkrét indokolást követelnénk, akkor az a kérdés, hogy mi különbözteti meg e tekintetben a gyermekeket és a felnőtteket. Vagy mi különböztet meg egy 19 éves felnőttet és egy 17 éves gimnazistát e körben.

Felmerül a jogos kérdés, hogy ha az információs és kommunikációs technológiai eszközök használata bizonyos életkorig igazolhatóan ennyire veszélyes és kockázatos, függőséget, elszigeteltséget teremt a gyermekek számára, akkor miért engedi meg az állam általában azt, hogy ilyen eszközöket gyermekek használhassanak. Pontosabban a jogalkotó miért csak az iskolákban kívánja korlátozni ezen eszközök nem oktatási célú használatát adott életkortól? A választ valószínűleg ott találhatjuk meg, hogy az állami beavatkozás a szülői, családi szférába alkotmányosan korlátozottabb, míg a nevelési feladatot átvevő iskolákban viszont kiterjedtebb. Bizonyos szempontból ráadásul ez egyszerűbb, konfliktusmentesebb megoldásnak tűnik. Felveti azonban azt a kérdést, hogy az iskolai eszközhasználati tilalom során a tanulók “önvédelmére” alkalmas lehet-e egyáltalán. Az iskolai “eszköz-absztinencia” önmagában nem tűnik elegendőnek arra, hogy a tanulók függőséget/elszigeteltséget javítsa, ha a családi környezetben, szülői mintaadás nélkül nem tud működni a kiegyensúlyozottság. A tilalom alkotmányosságát befolyásolhatja, hogy mennyire rugalmas, tud-e alkalmazkodni a gyermek közötti eltérésekhez és milyen további eszközöket (edukáció) kapcsolunk hozzá.

A gyermekközpontú megoldáskeresés szerepe és jelentősége

Érdemes végül egy olyan kérdést érintenünk, ami a gyermekközpontúságot hozza közelebb.  Egyes államokban nem egyszerűen hatásvizsgálatot, társadalmi egyeztetéseket folytattak le az iskolai eszköztilalom bevezetése, a szabályok szigorítása idején, hanem kiemelt figyelmet szenteltek annak, hogy mi a leginkább érintettek, a gyermekek véleménye e kérdésben, és azt érdemben igyekeztek figyelembe venni. A gyermekrészvétel követelményét, a “semmit rólunk, nélkülünk” elvet számos európai országban egyre komolyabban veszik, ugyanakkor az érdemi, valós részvétel biztosítása idő és költségigényes folyamat. Kevéssé tudjuk azt, hogy mit gondolnak erről a kérdésről a gyermekek, egyes diákszervezetek pl. tiltakoztak a bevezetés módja és konkrét végrehajtása miatt, lehetett olvasni személyes történetekről is. Az egész történetben ugyanakkor láthatóan nem volt szempont a tanulók, a gyermekek véleménye, mintegy megelőlegezve azt, hogy velük ilyen kérdésekről biztosan nem lehet érdemben beszélni, ezért az ilyen kérdésekben célszerű a fejük felett dönteni. Mindennek már akkor is rossz üzenete van gyermekjogi oldalról, az önkéntes jogkövetés kapcsán, ha egyébként a szabályozás minden más tekintetben kiállná az alkotmányosság mércéjét.

Az UNESCO és más nemzetközi szervezetek is előszeretettel hivatkoznak olyan kutatásokra, amelyek empirikus adatokkal, bizonyítékokkal is alátámasztják azt, hogy az infokommunikációs eszközhasználat tiltásának pozitív eredményei, hatásai voltak, ezek első ránézésre erős érvek a vitában. Erős, de nem döntő érvek, az alapvető kérdés ugyanis ezek ismeretében továbbra is az, hogy e bizonyítékokat hogyan értékelhetjük megfelelően a gyermekek joggyakorlása és annak korlátozása vonatkozásában. Ha részletesen nekiállunk az olvasásnak, akkor azt láthatjuk, hogy a diagnózis felállítása mellett az államok számára egy elég széles tér nyílik a beavatkozásra. Vagyis nem az a kérdés, hogy van-e feladata az államnak a gyermekek információs és kommunikációs technológiai eszköz-használatának frontján (nemcsak az iskolában), mert bizonyosan van. A kérdés sokkal inkább az, hogy milyen jogi és nem jogi eszközeink vannak arra, hogy megfelelően gyermekközpontú, a gyermekek joggyakorlásának sajátosságaira is tekintettel lévő megoldásokat találjunk. Hol helyezhető el e rendszerben a jogi alapú korlátozás, annak hiteles igazolása, a felelős eszközhasználatra való nevelés, a megfelelő egyensúly a kockázatok és jogok között.